Blog

(Az áldozathibáztatás margójára)

Fölyhők golyhók fellegek
a nyár fölöttem ellebeg
bőrig átnyírt celebek
elnyájult pincsült ebek
beteg blogok beteg logók
áttúrt zsebek átírt legek
én fekszem kósza földön gyermek
bámulom a kikapart vermet
itt minden fűszál arra termett
hogy bólintson ha énekelnek
alulról bárha bárha föntről
álmosodik érzem a kontroll
és várom hogy hulljon a permet.
hágyépé
Köszönettel tartoznál?
Pedig milliószor kelthette volna feléd
az őszinteségnek legalább a látszatát ő is.
Hálásabb lehetnél,
mert megtanított eltávolodni hazugságoktól,
keserű csókoktól,
amik valójában neki sem voltak édesek?
Imádkoznod kellene a boldogságáért,
hogy két lábon járó apátiává tett,
befagyasztva egy állapotba,
ahonnan non-stop rálátás nyílik mindenre?
Innen tudhatod: mivel lépni mertél,
cudarul érzi magát,
láthatatlan pókhálók feszítik a maga kreálta falakhoz.
Lélegzete még eljut hozzád,
de nyugalom, –
ugyanabban a percben
a tiéd is hozzá,
ami kegyetlenül fullasztja,
noha épp fordítva lesz, gondolta tévesen.
Mindez mellékes a tudattal:
kiszámíthatóvá vált,
immár abszolút érdektelenné…
Nos, nem tartozol semmivel,
legfeljebb irgalommal magaddal szemben,
hisz megtanultál közeledni
saját belső világodhoz,
és újra kezdheted gyakorolni a szeretetet,
lépésről-lépésre.
Pethő N. Gábor
2021. október, harmadik díj

hívők nélkül
már az Olympos is kihalt
ha kiderül az istenekről
hogy nem értem
hanem csak egymással csatáznak
elfogy a hitem
üresek lesznek a hegyek
Zalán György
Juhi munkája

üresedő tükörkép

Gyermekdal

nem érzem az arcom súlyát visszafelé
hat rá minden a simogatás is pofon
a kedvesség cigarettákat nyom el az alkaromon
Isten hamutartónak használja az eget
üzen hogy ahogy akarom úgy nem lehet
ő jobban tudja én meg duzzogok
hogy újra bal lábbal keltem fel
de nem az én hibám az univerzum seggfej
Sági Ferenc

Jaj, gerlék, óh, ti gerlék,
milyen vidáman vagytok,
hajnalban köszöntitek
szerelmesen a Napot.
Énekeltek, mintha még
mindig kikelet lenne,
pedig az ősz múlik már,
és a zord tél fenyeget.
Kertünkben falevelek
hullanak szép csendesen,
ti ezzel mit sem törődtök,
énekeltek szelíden.
S énrám ugyan mi vár még?
Hallgatom a dalotok,
keserű a reményem:
talán lesz még tavaszom.
Pollák László

Versciklus
2.

Kísértetes utcák árkádjai alatt,
fáradt illatú, züllött, kemény sorsok
hólepte szennyes vackokon, s tüzet csihol
eltörpült agyukban a silány alkohol,
s bagó-ködben, füst mámortól
bódult, kétkedő, üres tekintetek…
várnak segítséget egy jobb, világi Sorstól.
SzabóTünde
Vídia munkája

Késő őszi estén,
ha elballag a nap,
kertemben morzsányi
meleget se hagy!
Ha nincs vastag takaród,
hogy körülöleljen,
reggelre már talán
megdermeszt a fagy!
Két sünim is didereg,
falevelet gyűjtöget…
Meleg vacok csak a vágyuk,
benne puha-pihe ágyuk.
Elkészült végre a kuckó!
Befészkelte magát mélyre
Süni Lackó, Süni Pockó.
Hely van bőven, hát elférne
két kis sün, ha jól megférne…
Ámde van egy problémájuk!
Hová kerüljön az ágyuk?
Magában mindkettő fázik,
a tesó testmelegére vágyik.
Viszont ha meg összebújnak,
a tüskéik nagyon szúrnak…
Így aludni nem lehet!
Vidd arrébb a feneked!
Gyere vissza mégis, segíts!
Hideg éjjel te melegíts!
Így aztán alig nyughatnak,
folyton ágyat tologatnak.
Kajuk Gyula