Blog

  • Sanyikám, én nem politizálok Az baj, mert akkor más fog helyetted

    KÖNYVAJÁNLÓ
    ÉSIK SÁNDOR:
    Sanyikám, én nem politizálok
    Az baj, mert akkor más fog
    helyetted
    Tartalom:
    Sanyikám, miről szól ez a könyv?
    Ez a könyv a felelősségről szól.
    Sokan azt hiszik, hogy a demokrácia olyan csodaszer, amitől
    hirtelen szabadság, jólét és jó hangulat lesz körülöttünk. A de-
    mokráciát azonban nem lehet „csak úgy” élvezni: mindennap
    csinálni kell. Minél többen csináljuk, annál többen élvezhetjük.
    De ha nem csináljuk, akkor eljön a pont, amikor már nem lesz
    demokrácia, és ezzel együtt szabadság, jólét és jó hangulat sem.
    Felelősséggel tartozunk a saját életünkért, a hazánk sorsáért
    és közös ügyeinkért is. A felelősség felvállalásának első lépése
    pedig a gondolkodás. Gondolkodás mindarról, ami körülvesz
    bennünket. Gondolkodás arról, mit lehetne másként, jobban
    csinálni, hogy aztán a gondolatokat tettek is kövessék.
    Itthon a „politizálás” szitokszó, pedig politizálni valójában
    annyit jelent, hogy foglalkozunk a közös ügyeinkkel. Mint ahogy
    azt ebben a könyvben Ésik Sándor, a Diétás Magyar Múzsa fa-
    cebook oldal főszerkesztője is teszi: a közélet, az állam, a poli-
    tika alapfogalmairól gondolkodik, az olvasó pedig egyetértően
    bólogathat vagy éppen ellen-
    kezőleg: elküldheti őt a fené-
    be. Mindegy, mert tetszik vagy
    sem, mindkettő „politizálás”.
    Politizálni pedig igenis fontos,
    mert ha te nem politizálsz, ak-
    kor mások fognak helyetted.
    Libri Könyvkiadó Kft., 2021,
    3999 Ft,
    ISBN: 9789634338918
    KÖNYVAJÁNLÓ
    EGY SZOCMUNKÁS
    NAPLÓJA
    21 VAGY 19
    H
    uszonegyre lapot húz-
    tam

  • A Szabadság Íze

    SZÉPPRÓZA
    HUSZTHY ÁDÁM:
    A SZABADSÁG ÍZE
    S
    enki nem segített felvinni a babakocsit az alul-
    járó lépcsőjén. Nem csak nem segítettek, de
    a szembejövőket még nekem kellett kerülget-
    nem. Pedig Flórika már hat és fél kiló, plusz a
    kocsi, majd leszakadt a karom. Az utolsó lép-
    csőfoknál valaki a kocsi felé nyúl, azt hiszem segít letenni,
    de nem, a tenyerét mutatja, kéregető. Itt üt meg a guta.
    Leteszem a kocsit, megigazítom a takarót a gyereken, lihe-
    gek. Visszanézek, ott áll alattam a kéregető, hasonló korú,
    leharcolt nő, jobb tenyerét nyújtogatja, baljában a gyere-
    ke, kislánynak nézem, nem kisebb, nem nagyobb Flóriká-
    nál. Na ebből elég, megtolom a kocsit, még visszanézek,
    nem kellett volna. Pillantásunk találkozik, engem néz,
    lesajnálóan. Honnan tudja ez a rongyos senki, hogy Béla
    két hónapja otthagyott, egyedül nevelem a gyereket, ál-
    lásomból rövidesen kirúgnak, a lakbérrel már most tar-
    tozásban vagyok, néhány hónap múlva ideülhetek mellé a
    gyerekkel, majd ketten nyújtogathatjuk a markunkat. Újra
    visszanézek, még mindig engem néz, ugyanazzal az arcki-
    fejezéssel, megszólítom.
    – Hogy hívnak?
    – Eszter. És téged?
    – Anett.
    – És a gyerekedet?
    – Flórika. A tiédet?
    – Gyurika.
    – Azt hittem, lány.
    – Hát nem az. Fiú, az apjánál különb.
    Közben lökdösnek, nekem jönnek, félre kell állnom, a
    kocsit a járdaszélre kanyarítom, a tetejét felhúzom, rásüt
    a nap.
    – Hogy kerültél ide?
    – Hogy, hogy hogy? Egyszerű. A gyerek apja megpat-
    tant, az albérletből ki kellett költözni, így. És te hogy?

  • Gyáli úti pillanatok

    Haiku-lánc
    81-88.
    Sárközi László

  • Törökbálinti költemények 1.

    Őszi sirám
    Hosszan sóhajtoznak a fák,
    siratják az elmúlt napsugaras napokat,
    zöldes barna, zöldessárga könnyeket hullatnak,
    rettegik a rettenetes, dermesztő tél haragját.
    Az én szívemet is mardossa a bánat,
    ám sírás helyett én inkább nevetek,
    ne tudja a gonosz világ, mi van velem,
    meg ne tudja, hogy megöl a búbánat.
    Gyengülnek a Nap sugarai, és én is
    egyre csak gyengülök, fárad a lelkem is,
    szívem és szellemem időnként kihagy.
    Pollák László
    81.
    Egyre élesebb
    fejem fölött a penge…
    Mikor zuhan le?
    82.
    Könnyedén veszem
    a létet. Talán azért
    mert olyan nehéz.
    83.
    Mindig velem vagy…
    Néha beszélek hozzád.
    Hiányzol, Mester!
    84.
    Bocsánat! – kiált a nő.
    De még megnézi
    jól a farkamat…
    85.
    A mobilnetem
    három százalékon áll…
    De van internet!
    86.
    Ez beleragadt:
    bőszen lengeti bajszát.
    Lassú kínhalál…
    87.
    Hogyhogynem érted?
    Mert aljaproletár vagy,
    lehetnél még ember…
    88.
    Föltakarítom.
    S megint mellé kulázott!
    Föltakarítom…

  • ALT+F4

    Én nem tartozom ide, csak itt élek,
    és minden nap meghalok kicsit.
    Ezért a keserű ébredések:
    Alt+F4
    indulnom kell, az idő szorít.
    Könyörtelen program. Lefut, s hagy-e időt
    a lényegest menteni, – menteni menthetőt?
    Vagy jobb lenne átlépni, s eltűnni nyomtalan,
    mint akit meghívtak, mint kinek dolga van?
    Letenni a vonót, hagyni a hegedűt,
    a hajlongást, tapsot, a tisztelt nagyérdeműt?
    Nem vinni el semmit, csak az üres tokot,
    dúdolni egyre egy eszelős dallamot…
    Az ablak bezárul. Nem sok, mi hátra van,
    pár könnycsepp, félmosoly. S mindennek ára van:
    tört álmok romjai, szétmálló omladék.
    Isa por és homu. „Veszélyes hulladék”
    Indulnom kell, az idő szorít,
    ezért a keserű ébredések.
    Minden nap meghalok kicsit.
    Alt+F4
    már nem tartozom ide, csak itt élek.
    A HÉT ALKOTÓJA: LEÉ JÓZSEF
    Leé József (1956-2014)

  • Az Emberfiához

    Járkál a lábam. – bennem a gondolat,
    reményét keresve itt, és odaát.
    Vetetlen ágyam issza fel szomjasan
    a tékozló égő lecsorgó fény-borát.
    Ajtóm a kertet átölelve tárul:
    csillagmorzsák az égi abroszon.
    Szorít a mellkas, félt jövőm, a múlt;
    süket a csönd is, hiába hallgatom.
    Uram! Én nem vagyok méltó arra,
    s e hajlék a mindenem, de nem az otthonom.
    Nézd el: a rendetlenség, örök egyedüllét,
    baráttá vált a por a polcokon.
    Uram! Én nem vagyok arra méltó,
    s nem otthonom e szűk legénylakás,
    de ha jönnél, a lábad megmosom,
    és kerül neked kenyér is, – egy falás.
    Mezítláb jöjj hozzám, a konok bal latorhoz,
    ne válasszon el tőled a feszület.
    Csak egy szót szólj! – s mire a kakas kukorékol,
    levetem cipőmet. Elindulok veled.

  • Aratás előtt

    Az én halálom nem siet, bár megindult felém,
    a búzatábla szélén, lassacskán bandukol.
    Kaszája élén kicsorbul a fény,
    lába nyomában forró szél csahol.
    Rám gondol, amíg az árokparton ül,
    csont ujjakkal, komótosan cigarettát sodor.
    A pipacsok közt csak egy tücsök hegedül,
    nagyobb a csönd, mint volt bármikor.
    Ha majd feláll, s az árnyékból kilép,
    szívem napszítta dűlőútjain
    ijedt redőkbe rakódik a por.
    Érett kalász. Nem leszek már sehol.

  • Valami nesz

    Félálmomból valami felvert.
    Egy semmiség, – talán a múlt.
    Hallgattam egyre: a szobám szegletében
    valami nesz. Elhalkult, meglapult.
    Fejem felett az óra halkan,
    időtlen ketyegett.
    Holnap volt már. Ha rajta múlt,
    akár még tegnap is lehetett.
    Aludni jó. Aludni kéne,
    és mennyi minden vár feledni;
    de visszajár a szobám szegletébe.
    Valami nesz. Nem hagy megnyugodni.

  • A tó vendége

    A csillag halvány fénye ring a hullámokon.
    Behunyt szemmel pihen, mert elfáradt nagyon.
    Oly hosszú volt az út az égi téren át,
    Kerülve kósza üstökösnép szikrázó záporát…
    Úgy vágtatott, mint szilaj, játékos kiscsikó.
    Röpült, hisz fürödni hívta őt a földi tó!
    S most, hogy lemosta a hosszú út porát,
    Nyújtózva hallgatja a békák kórusát.
    Bókolva hajlong a nádas. A langyos esti szél
    Virágillattal telt rétekről mesél.
    A sok csillag-társ fent, – megannyi lampion
    Fényesen köszön rá az égbolt-ablakon.
    Ezüst színt hint a tóra a vándor telihold.
    Lábujjhegyen oson egy álomőrző kobold.
    Elalszik a csillag, lehunyja sugarát,
    Éji manó vasalja a szikkadt űrruhát.
    A HÉT ALKOTÓJA: LEÉ JÓZSEF
    Juhi munkája 2021. augusztus, harmadik díj
    Leé József: Bánom is én
    című kötete újra kapható.
    Keresse terjesztőinknél vagy
    szerkesztőségünkben!

  • Lyuk a zászlón

    Bocsáss meg anyám, hogy így kibeszéllek:
    emlékszel? – ötvenhat októbere volt.
    Fényes selymek feszültek őszi szélnek,
    de áru híján korán bezárt a bolt
    falunkban.
    Velem vajúdtál. – ott kint a sors vajúdott,
    s a szülőotthon sápadt, meszelt falán
    a petróleumlámpa lepke fénye
    egy jobb jövőről álmodott talán.
    De nem neked.
    Nekem se, hidd el, őszintén beszélek:
    a születni vágyónak is fáj a létezés,
    ha vérben, mocsokban, kínban sír fel a lélek.
    Ma már a sírod felett gondolkodom:
    ötven év eltelt, s látod, ez is kevés
    volt megvallanom.
    Nehéz szülés volt. – így mesélted el,
    örömtelen. Csak szenny és gyötrelem.
    A rossz fiú ki megszületni rest,
    lyuk a zászlón. Anyját megkínzó idegen.
    Ne haragudj! –
    nem késő, bocsásd meg ezt nekem!
    Ötven év, ó édes istenem!
    Lehetne ünnep is, de csak űr a lelkemen,
    ki úgy vagyok itt, mint a meztelen csiga:
    házatlan hazáját, hazátlan házát kereső
    őskövület, a múltba zárt jövő,
    anyjának százszor átkozott fia!
    Te sírba mentél, míg én itt ragadtam,
    hazát cseréltem, pedig csak helyben maradtam:
    lyuk a zászlón, amin átfúj a szél.
    Valami hiánya ötven éve él.