Blog

Haiku-lánc
1-8.
Sárközi László

Világosodik napunk az égen,
egymáshoz kúszva a füvek alatt;
a vágy varázsos bűvöletében,
hogy áttüzesedjenek a falak.
Míg bennünk az álmok kibomlanak,
kimondva, amit egyikünk sem mert;
szárnyas táncra hívva a lombokat,
és megülve az örvénylő tengert.
Nem mondva többet nemet a kedvre,
mint akiket az undor fojtogat;
egymást és magunk újjáteremtve,
nyelve az elkábító kortyokat.
Elűzve mind a tiltó szenteket,
hogy ne legyen többé rajtunk bélyeg;
hogy úgy vágyjunk, amint rendeltetett,
ha mindezért majd el is ítélnek.
Feledve mind, ki utánunk kiáltott,
kinek szava százszor cellába zárt;
lesve csak a széthulló világot,
közös sorsként hordozva a halált.
Úgy törve most együtt, egyre feljebb,
kiknél senki nem lehet szelídebb;
kikben tovább a vágy tüze terjed,
elfogadva a törvényeidet.
Megmaradva melletted és veled,
hogy ne növesszen páncélt az agyam;
miben gondolatom százszor megkeseredett,
nem tudva, hogy őrizzem meg magam.
Hogy tovább ne nőjön a szenvedés,
ellenkezve, ellened is vadul;
kinek álma és vágya mind kevés,
csendben ülve egykedvű jóslatul.
Úgy hordva csak a kocsonyás közönyt,
tudva, hogy ez nem mehet így mégse;
én, kinek hálája téged köszönt,
míg felszínre dob hullámverése
bensőmnek, hogy angyalnak nézzelek,
aki nekem hitet és üdvöt ad;
hogy ne tépjenek a vad kényszerek,
és ismerjen fel a kegyetlen öntudat.
Móritz Mátyás
Fábián István: Vágyakozás

Versciklus

az őszi nap utolsót pislantott a határ túloldalán lustán elterülő belorusz tájra
amikor a varsói busz begördült a városka főterére a szálloda előtti teraszon
néhány vendég iddogált kánkán a mongol csempész lecammogott a járműről
ferde szemével ádást és tuhát kereste de a fiúk csavarogtak valamerre
Alus Dozentinnen
2021. szeptember, harmadik díj

Emberes zsebek rejtenek csendesen keserves kereseteket,
embertelen zsebesek metszve zsebeket, elemelnek
keservesen keresetteket,
kegyetlen zsebesek telve, tele zsebbel, zsebekbe keveset tesznek,
egy-egy keserves keresetet,
üvegzsebesek tesznek zsebre kegyetlen zsebeseket,
ezzel nem keresve keveset,
verhetetlen zsebesek szenvtelen tesznek zsebekbe, keresve
üvegzsebes kegyeket,
engedelmes zsebekbe, ezzel egyre kevesebbet helyeznek!?
Lesznek seregekben vesztesek, mert kenyeret keresnek!
Gránitz Miklós

Befőttesüvegben egy szál rózsa,
ok mindig van erre elegendő,
miközben a Sors régóta adósa,
a virág szépsége egyfajta csengő,
hiszen élni akarása
elfogyott mondatok mentén is jelez,
tapossa a sarat, a mocsarat,
de akkor is vágyik, mikor süppedez.
A tisztaság nem pénzkérdés,
egy döntés, egy dac csupán,
és persze egy míves faragás
a végzet trónusán.
Befőttesüvegben egy szál rózsa,
ami valamit azért kifelé is jelez,
hogy van élni akarás,
s a szépség látványával hitelez.
Jóna Dávid

Közel jött a távolság
Homályból lépett elő
Tapad rá a sok kórság
Így haldoklik a jövő
Ez előre nem látszott
Aztán éles lett a kép
Vannak ugyan álmok
De elviszi a messzeség
Ami marad, az a jelen
A valóság bilincse
Vele él a gyötrelem
Hogy a napot beterítse
A reggel, mint az este
Fénytelen és komor
Közben a szívben
A bánat zakatol
Ez hát a szereposztás
Játszani muszáj
De kéne valami más
Ahol már semmi se fáj
Spányik Miklós

Esőt küldünk az északiaknak
a gyárvárosi alkat elfáradt a tűztől
alvás előtt megszámolta madarait és levette szemét
gonddal őrzött hegyeiről
az égiekre gondolva nem álmodott semmit
Esőt küldünk dél felé
a kistermelők gyapjútakarót vesznek
nagy párolgási felülettel rendelkező növények alá állnak
és fenyőágacskákat forráznak a hajnali teához
amit az első kutyaugatások mellé fogyasztanak
Esőt küldünk a középső sávba
itt élnek majd az optimisták
a vidéki diplomácia urbanizált leszármazottai
szervizkönyves ifjúsági parkokkal körülvéve
Várják az esőt helyettünk nem küld senki
elszáradnak az északi álmok a déli kutyaugatások
a köztes parkok ifjai
ellenség lesz valamennyiből
a közösségek egy éghajlati ívvel lejjebb költöznek
elveszítjük a felhőkbe oltott erényeket
hogy kitalálhassák új sámánkorok sikertelen esőtáncait
mielőtt bántani fogja őket a napfénymentesség
Dezső Kata

akkor már nem csak az évek hátrányát cipelted
az én bajom jó pár stádiummal elmaradt a tiéd mellett
csak egy bébiráknak tűnt
(aztán persze később felnőtt)
szóval én már-már gyógyulni látszottam
tudva hogy sem nézni sem aludni
nem lehet náladnál feladóbban
és húztalak én is meg más is ezt veled akartam túlélni
aztán az utolsó lépésednél kiderült
hogy az én bajom visszajött és már nem is olyan bébi
idő idő tudod nem egyedül megyek
van aki kísér hiába
te úgy mentél el hogy féltél mert
kiújult a lányod rákja
Kiss-Teleki Rita

Be kell látni végre: egyszer
leszakad ez a mennyezet is!
A vakolat már hónapok óta hull a szemembe,
könnyeket csal ki, törölgetem,
elnézek balra, a háztetők fölött,
megbámulom a delelő bárányfelhőt,
a céljavesztett postagalamb tiszeletköreit –
Ez a galamb! Mióta már, hogy visszatér!
Nem sejti még, hogy látom, figyelem,
újabban kiszámítom minden mozdulatát:
az antennák, a villámhárítók között
másodpercek alatt fölrajzolja
egyetlen emberélet évezredes verdesését –
Hull, csak hull a vakolat a fejem fölött,
törölgetem szememből a homokot, a meszet,
betűket karcolászok megint a terepszínű papírra,
jeleket lapszélre, amelyikből még sejthető
az emberélet –
Herceg Árpád (1954-2016)
Szamócza: Kilátástalanság