Category: Lapszámok

Lelkileg tört vagyok
Fázom és koplalok
Könny fedi szemeim…
Elhagytak szüleim.
A cipőm szaggatott
Ruhám is megkopott
Betegen vándorlok…
Jólétről álmodok.
Sínylődök erdőben
Sátoros kégliben
Munkám se lehet…
Mindenki elkerget.
Az utcán koldulok
Piacon lejmolok…
Kukában keresem
Kiszáradt ételem.
Felejtvén kínomat
Leiszom magamat,
Szánalom, megvetés
Sorsom csak szenvedés.
Gyászos az életem.
Tönkre tett végzetem
Télen ha megfagyok,
Hósírban porladok.
Sömjéni
Fábián István: A koldus kutyája

Leszállt az est. Kapu nyikordult.
A sarkon a koldus éppen befordult.
Kezében koszos szatyor, lábánál vézna eb.
Botorkáltak a semmibe, komótos csendesen.
Három kamasz, még nem láttak sok tavaszt,
– de a szőlő levét már nem frissítőnek itták –
gajdolt, üvöltözött. A kukákat félrerúgták.
Nem tudták, hány nap van benne rejtve.
Mennyi kincs. Mennyei falatok,
penészes kifli, száraz szalámivég.
A tegnapi nincs, ami ma lehetne sovány vacsora.
A csekély esély a talán holnapra.
Nélkülük de könnyen itt a vég.
Ez a szerencsétlen már régen nem kért.
A három suhancnak gyötrő éhségtől
még nem sajgott a gyomra.
Könyékig sem nyúltak volna soha ilyen mocsokba.
Nem érezték még, az az egy falat, lehet,
életükben pár nap kínt, vagy hosszabb
gyötrő szenvedést jelent.
Nekik mindez nem volt más csak undorító szemét,
mint koldus meg kutyája. Bár tőlük enni egyik sem kért.
Mégis körbekapták őket, s röhögve nagyokat,
véresre verték a szerencsétlent.
Csak úgy roppant a koponya.
Az ebét sem kímélték, – az ilyen hogyan is tudná –.
Nagyokat rúgtak belé addig, míg megunták.
Majd a görcsbe rándult testeket leköpve továbbálltak.
A kapun – nem is olyan messze – halkan
ráfordították a zárat.
Bara Anna

A semmi falaim közt őrlődöm;
a semmi falai közt gyötrődöm.
Verset írnak rólam! – ujjong a semmi,
– két perc hírnév kijár, s az nem semmi!
A semmi hangja szól fülembe,
semmitmondó szép ütembe’.
A semmim falai közt múzsám semmi,
ezen a helyen a nevem is csak ennyi.
Ne is próbálj meg valaki lenni,
megtöri lelkedet hamar a semmi.
Két betű, négy szám: a neved itt ennyi,
lelked, ha volt: kifakult semmi.
Szamócza

Halovány képek suhannak át az éjeken.
Álom, vagy egykor volt valóság? – kérdezem.
Bőrömhöz simul a paplan alatti sötét,
s míg verejtékbe gyűjtöm fájdalmam könnyét,
átölelnek kedves, cikázó éji árnyak.
Csöndemre láthatatlan angyalok vigyáznak.
Arany-Tóth Katalin

Millió picinyke hógolyó
Tavaszi ajándék
Keringőznek vidáman
Csodás ez a játék
A földre érve pattannak
Mert kemények ám nagyon
Aztán gyorsan eltűnnek
A szívtelen betonon
Spányik Miklós

hamutartó volt a világ tele elnyomott
csikkel Isten kétségbeesetten
próbálta a dekkeket újragyújtani
olyan volt az arca mint azoknak akik
beleőrültek abba hogy képtelenek
feladni olyan volt az arca mint az orvosé
aki órákig végzi még a szívmasszázst
pedig már az első percben is
tudta hogy a fiú halott
Sági Ferenc

Ó jaj, ha ifjúságod eltűnt nyomtalan,
szépség, erő, egészség – minden odavan.
Fehér hajad mára már hamvas szürke lett,
és nem látod naponta kedves gyermeked!
Ó jaj, hogy nem ég szemedben a régi tűz,
melyről hitted, hogy minden gondot tova űz;
nem várod a következő szülinapod,
reméled, hogy megéred még a holnapot.
Ó jaj, ha egyszer majd vége lesz a vágynak,
és a csinos nők nem fordulnak utánad!
A buszon a lányok átadják a helyet
a vénembernek – akit nagyon szeretek…
Ha a szíved enyém volna,
minden ének rólad szólna,
és ha a nap veled kelne,
minden perc boldogabb lenne!
Németh Anikó Ködmadár

öltözz kéjjel-tákolt szerelembe
amíg a sötét esték összeérnek
fél marék tisztelet a kezembe
– és gyászos virágai a télnek
emberfejem vétkeidre hajtom
mert küzdeni nem tudok csak hinni
sosem volt szemérmes az arcom
csak képzeletben tudlak téged szidni
villámaid szólítgatják sorsom
zengő sivatag amit ma is féltek
rátelepült de elbírja a csontom
szemfényvesztésről később beszélek
a vad szerelemnek vége nincsen
ajzott éjszakában lettem gazdag
hol tüzet fogott száraz kincsem
– és tüskéit nevelem a gaznak
belefekszem a semmi tengerébe
ahol mécsvilág virágzás verem
mert én vagyok a gének felelőse
és szóbeszéd gyalázza tengerem
a szerelem zsivány módra házal
– új forrást szomszédol a lélek
csak a forma terjedése rád vall
mint ki régről itt maradt végleg
Ambrus József