reszkető csontok a párna alatt
pálinkás butykosban szó fakad
a kérdés lassan köröz
nagyot koppanva odább gurul
a tölgyfa padló résein szivárgó
gyantába merül
sav marja a lépteket nyomuk érdes kiáltás
féktelen szavak szaladnak
vakolt téglafal állja az útjukat
a hang nem terjed túl rajta
a szigetelés remek
Ötvös Németh Edit
Category: Lapszámok
A Fedél Nélkül lapszámai időrendi bontásban. Az egyes lapszámok alatt az adott kiadásban megjelent cikkek, versek, interjúk és egyéb tartalmak találhatók.
-
érdektelen értékelés
-
Térelválasztók
12
Fedél Nélkül – Hajléktalanok lapja
BUKSIKA:
RÚZSFOLT
Ü
lök a városközpontban a padon és hallgatom
a mellettem lévő padon sztorizgató asszo-
nyokat. Képzeld már Verám, a Gizi lányom
a Központi Általános Iskolába tanítja a fel-
sősöket. Háztartási órát tart nekik. Emlék-
szel még, a mi időnkben gyakorlati órának hívták. De ne
gondold ám, olyan ez az óra, mint régen. Mi még gyakor-
lati kertbe jártunk ki a város szélére. Ott volt a tankert,
ahol kapáltunk, sarlóztunk, gereblyéztünk, vetettünk,
betakarítottunk. Ezek már csak ülnek a padban. Mondja
a lányom, hogy már semmi gyakorlatiasság nincs ebben
a tanítási módszerben. De valamire mégis jó ez az óra –
mondja tovább az idős hölgy.
Verám, gondolnád ezek a felsős lányok mikre képesek,
te. Ezek már rúzsozzák a szájukat, festik a szemüket. Na
nézd! Ott mennek bandában, annak a fekete copfosnak
olyan a szeme, mint akinek bemázoltak. Na ezért engem
anyám úgy megvert volna, hogy a fal adja a másikat, és biz-
tos egy hónapos lett volna a sminkem. Na, de nem is ezért
mesélek neked Gizimről. Mondja egyik nap, hogy képzeld
anyukám, nem bírni már ezekkel a lányokkal. A szüne-
tekben a wc-be vonulnak és pancsolnak, festik, rúzsozzák
magukat. De ez még hagyján, de azon versengenek, kinek
szebb a tükrön az ajaklenyomata. Csóró takarítónőnk már
azt sem tudja hányszor és hogyan, mivel takarítsa a tükröt.
Mondom neki, idefigyelj lányom, hogy van ennyi eszed,
hát mire tanítottalak én téged. Légy gyakorlatiasabb, ta-
nítsd őket rendre és tarts -
Próféta
Mindig a katedrális melletti buszmegállóban
üvöltözött a járdával, mint aki folyton csak
az Ördöggel vitatkozik.
Nem volt semmije, csak egy papucsa,
egy mackóalsója és egy pólója.
Volt, aki kezet rázott vele, volt, aki lezavarta
a 7-esről az édesanyjába. Nem magyar volt.
Gyónni mentem hozzá. Gondoltam, majd
rajzol valamit fekete krétával a betonra,
amivel soha nem tud kiegyezni,
és én majd elgondolkodhatok
azon, hogy honnan és minek
van krétája és miért
éppen fekete.
Vasas Tamás -
Sivatagi Szél
13
Fedél Nélkül – Hajléktalanok lapja
lyen módon keresték volna egymást. Így kényelmesebbnek
vélték, menjen mindenki a maga útján.
2008 nyarának derekán a hőség kegyetlenül tombolt.
Hosszú kocsisorok az autópályán a Balaton felé, onnan
jövet, a járművekben félig felforrt emberekkel, mit ad
Isten, köztük az egykori párossal, külön-külön haladva.
Fonyódnál leereszkedtek a félsorompók, vonat közeledett.
Az egyik sávban Odett, a másikban Marcell várakozott,
közvetlenül a jelzőlámpák előtt. Amint szabaddá vált az
út, megindult a sor. Egyetlen pillanatra akadt össze a te-
kintetük. Marcell kis híján a fékbe taposott, mivel expárja
mögött öt-hat év körüli kislányra lett figyelmes. A tábor-
ból vitte haza gyermekét, sejtelme sem volt, ki az apja, de
az abortusztól irtózott. Korántsem etikai okoknál fogva.
Szerette az „elhagyott, gyermekét egyedül nevelő anya”
szerepét. Rövidebb viszonyai akadtak bőven, viszont kép-
telennek bizonyult a kölcsönös bizalomra építeni az életét.
Eleinte furcsállta e tulajdonságát, aztán megszokta, mára
szinte ezt tartotta helyesnek. Bolond lenne jól felépített
imázsát kockáztatni, a lánya eddig is megvolt, ezután is
meglesz, tökéletes apa meg maximum a mesékben létezik…
Marcell valamilyen ürüggyel ugyancsak félreállhatott
volna, de aztán? Kicsi a valószínűsége, hogy utoléri, tegyük
fel, mégis. Mit mond, kérdez, válaszol, tesz? Számbavéve a
forgatókönyveket, arra jutott, jobb, ha hagyja az egészet,
merthogy máig ébred hol itt, hol ott, ki tudja, simán elő- -
Ha nincs mit várni
Akkor, igen.
Akkor szakad meg valami.
Többnyire.
Ha nincs mire… ha nincs mire várni.
Legyen az bármi: egy gyógyult seb, találkozás, tavasz,
egy jobban kivilágított útszakasz,
egy gesztus, egy meleg sapka az ember fején,
vagy egy félkiló kenyér a kuka tetején.
Jóna Dávid -
Vadzsrajána haiku
szabálytalan vers
Terjék tanár úrnak tisztelettel
neszek
holdsugár csobbanva motoz
fadúc alszik s horkol
betű rebben
Lantódi András -
Ölelő part
Ragyogó homlokú kisgyermekként,
angyalképnek teremtve és társnak;
gyanútlanul örök szerelmednél,
ki az elsőként nem öncsalás vagy.
Inkább menedék az életemben,
ki minden veszendőt mélybe vetett;
hogy ne tagadj, és ne hagyj el engem,
nekem adva a gyöngeségedet.
Ki készebb a szelídebb szavakra,
kit nem köt már az emberi törvény;
ki a szárnyát büszkén villogtatja,
a magányom szobrát összetörvén.
Hogy bírája én legyek magamnak,
hogy ne a világgal vívjak párbajt;
érezve kezem béklyótalannak,
festve az égre fehér madárrajt.
Nem akarva csupán rád találni,
hogy tovább a vágyam veled hordjam;
hadd legyen álmom több láthatárnyi,
hogy magamból ki, csak a jót forrjam.
Mint akit le az idő sem rombol,
idegenebbé téve naponta;
hogy ki se költözz a tudatomból,
magam csak teremtve, és nem rontva.
Kinek mozdulata meg nem alvad,
belőlem ki nem halva és veszve;
ki több, mint egy sajduló sugallat,
az űrben elejtve, tévedezve.
Hogy végre igaz, való, jó legyek,
hogy végigfusson bennem az áram;
míg felszikráznak a hunyó jelek,
a mindenségnaggyá lett éjszakában.
Túl a sok száz embertelen űrön,
mikben sötétségek villámlanak;
mikben nem lehet csak menekülnöm,
hogy önmagát égesse el a nap.
Vágyva, a sors bárcsak melléd vetne,
hogy végre elfeledjenek minket;
hogy bogár ne lépjen nyitott szemedre,
engedve a sürgető ingereimnek.
Móritz Mátyás -
Lékelt dinnyék lopott cseresznyék méz ízű körték vallatnak
boldog gyermekkorom kanyargó ösvényein járok
talpamban tüskék ruhám bogáncsok szaggatják
lékelt dinnyék lopott cseresznyék méz ízű körték vallatnak
s mint rámfordított reflektor fénye terülnek rám apró bűneim
mert én sem voltam szent fejem fölé glóriát nem rajzolt a múló idő
csupasz verebeket szedtem a szárítók szalma fedeléből vércsénknek
szirénás szegénységünk mint rohammentő száguldott velünk
nem tudtuk ledobni átkos rosszkedvünket falmasinánk füstölgő árnyait
a plafonra akasztott petróleumlámpánk fénye kísért
s ki be jár bennem nyitott kéményünk szeretett huzata
lesz még valaha új vers bennem a tűnő időről
terül még rám zsibongó gyerekhad patakban fürdőző lányok illata
gördül még rám felülről gyönyörű lavina
első szerelmem rózsaszirmait morzsolom kezemben
betakar elfed megágyaz szememben sok apró ima
sok csínytevésem már kútba hullott takarják álmaim megbocsátó angyalok
lékelt dinnyék lopott cseresznyék méz ízű körték vallatnak
tudom értem zeng még sok szimfónia
dirigálnak friss műveket bennem csokornyakkendős hajnalok
Ketykó István -
Az utolsó tűzgyújtás
Nem sajnálom a fogyó tűzifát!
A máglyába rakott hasábok tüze
sugározza rám az ősi mágiát
legalább még ma egyszer…
még egyszer, utoljára!
Szálljon kéményem sűrű füstje
és telepedjen rá a tájra,
köhögtesse az erre járót cudarul!
Hadd lássa, nem bánik a fával fukarul
a vén zsivány, ki most bőszen
egyre csak rakja, rakja még,
s ha már mindene a tűzön ég,
hát odaveti rá versét is dacosan!
Ha már dalaim nem könnyezték
meg alaposan a fehérnépek,
e hálátlan dögök,
legalább füstjük marja szép szemök,
míg engem elvisznek az ördögök!
Kajuk Gyula