Category: Lapszámok

Futok előle
bicegve, bénán.
Nem ér utol,
úgy érzem, sikerül.
Itt a nyomomban.
Megszólít: Sátán!
Léted, ha van
ne titkold, kiderül.

Bocsáss meg anyám, hogy így kibeszéllek:
emlékszel? – ötvenhat októbere volt.
Fényes selymek feszültek őszi szélnek,
de áru híján korán bezárt a bolt
falunkban.
Velem vajúdtál. – ott kint a sors vajúdott,
s a szülőotthon sápadt, meszelt falán
a petróleumlámpa lepke fénye
egy jobb jövőről álmodott talán.
De nem neked.
Nekem se, hidd el, őszintén beszélek:
a születni vágyónak is fáj a létezés,
ha vérben, mocsokban, kínban sír fel a lélek.
Ma már a sírod felett gondolkodom:
ötven év eltelt, s látod, ez is kevés
volt megvallanom.
Nehéz szülés volt. – így mesélted el,
örömtelen. Csak szenny és gyötrelem.
A rossz fiú ki megszületni rest,
lyuk a zászlón. Anyját megkínzó idegen.
Ne haragudj! –
nem késő, bocsásd meg ezt nekem!
Ötven év, ó édes istenem!
Lehetne ünnep is, de csak űr a lelkemen,
ki úgy vagyok itt, mint a meztelen csiga:
házatlan hazáját, hazátlan házát kereső
őskövület, a múltba zárt jövő,
anyjának százszor átkozott fia!
Te sírba mentél, míg én itt ragadtam,
hazát cseréltem, pedig csak helyben maradtam:
lyuk a zászlón, amin átfúj a szél.
Valami hiánya ötven éve él.

A csillag halvány fénye ring a hullámokon.
Behunyt szemmel pihen, mert elfáradt nagyon.
Oly hosszú volt az út az égi téren át,
Kerülve kósza üstökösnép szikrázó záporát…
Úgy vágtatott, mint szilaj, játékos kiscsikó.
Röpült, hisz fürödni hívta őt a földi tó!
S most, hogy lemosta a hosszú út porát,
Nyújtózva hallgatja a békák kórusát.
Bókolva hajlong a nádas. A langyos esti szél
Virágillattal telt rétekről mesél.
A sok csillag-társ fent, – megannyi lampion
Fényesen köszön rá az égbolt-ablakon.
Ezüst színt hint a tóra a vándor telihold.
Lábujjhegyen oson egy álomőrző kobold.
Elalszik a csillag, lehunyja sugarát,
Éji manó vasalja a szikkadt űrruhát.
A HÉT ALKOTÓJA: LEÉ JÓZSEF
Juhi munkája 2021. augusztus, harmadik díj
Leé József: Bánom is én
című kötete újra kapható.
Keresse terjesztőinknél vagy
szerkesztőségünkben!

Félálmomból valami felvert.
Egy semmiség, – talán a múlt.
Hallgattam egyre: a szobám szegletében
valami nesz. Elhalkult, meglapult.
Fejem felett az óra halkan,
időtlen ketyegett.
Holnap volt már. Ha rajta múlt,
akár még tegnap is lehetett.
Aludni jó. Aludni kéne,
és mennyi minden vár feledni;
de visszajár a szobám szegletébe.
Valami nesz. Nem hagy megnyugodni.

Az én halálom nem siet, bár megindult felém,
a búzatábla szélén, lassacskán bandukol.
Kaszája élén kicsorbul a fény,
lába nyomában forró szél csahol.
Rám gondol, amíg az árokparton ül,
csont ujjakkal, komótosan cigarettát sodor.
A pipacsok közt csak egy tücsök hegedül,
nagyobb a csönd, mint volt bármikor.
Ha majd feláll, s az árnyékból kilép,
szívem napszítta dűlőútjain
ijedt redőkbe rakódik a por.
Érett kalász. Nem leszek már sehol.

Járkál a lábam. – bennem a gondolat,
reményét keresve itt, és odaát.
Vetetlen ágyam issza fel szomjasan
a tékozló égő lecsorgó fény-borát.
Ajtóm a kertet átölelve tárul:
csillagmorzsák az égi abroszon.
Szorít a mellkas, félt jövőm, a múlt;
süket a csönd is, hiába hallgatom.
Uram! Én nem vagyok méltó arra,
s e hajlék a mindenem, de nem az otthonom.
Nézd el: a rendetlenség, örök egyedüllét,
baráttá vált a por a polcokon.
Uram! Én nem vagyok arra méltó,
s nem otthonom e szűk legénylakás,
de ha jönnél, a lábad megmosom,
és kerül neked kenyér is, – egy falás.
Mezítláb jöjj hozzám, a konok bal latorhoz,
ne válasszon el tőled a feszület.
Csak egy szót szólj! – s mire a kakas kukorékol,
levetem cipőmet. Elindulok veled.

Én nem tartozom ide, csak itt élek,
és minden nap meghalok kicsit.
Ezért a keserű ébredések:
Alt+F4
indulnom kell, az idő szorít.
Könyörtelen program. Lefut, s hagy-e időt
a lényegest menteni, – menteni menthetőt?
Vagy jobb lenne átlépni, s eltűnni nyomtalan,
mint akit meghívtak, mint kinek dolga van?
Letenni a vonót, hagyni a hegedűt,
a hajlongást, tapsot, a tisztelt nagyérdeműt?
Nem vinni el semmit, csak az üres tokot,
dúdolni egyre egy eszelős dallamot…
Az ablak bezárul. Nem sok, mi hátra van,
pár könnycsepp, félmosoly. S mindennek ára van:
tört álmok romjai, szétmálló omladék.
Isa por és homu. „Veszélyes hulladék”
Indulnom kell, az idő szorít,
ezért a keserű ébredések.
Minden nap meghalok kicsit.
Alt+F4
már nem tartozom ide, csak itt élek.
A HÉT ALKOTÓJA: LEÉ JÓZSEF
Leé József (1956-2014)

Őszi sirám
Hosszan sóhajtoznak a fák,
siratják az elmúlt napsugaras napokat,
zöldes barna, zöldessárga könnyeket hullatnak,
rettegik a rettenetes, dermesztő tél haragját.
Az én szívemet is mardossa a bánat,
ám sírás helyett én inkább nevetek,
ne tudja a gonosz világ, mi van velem,
meg ne tudja, hogy megöl a búbánat.
Gyengülnek a Nap sugarai, és én is
egyre csak gyengülök, fárad a lelkem is,
szívem és szellemem időnként kihagy.
Pollák László
81.
Egyre élesebb
fejem fölött a penge…
Mikor zuhan le?
82.
Könnyedén veszem
a létet. Talán azért
mert olyan nehéz.
83.
Mindig velem vagy…
Néha beszélek hozzád.
Hiányzol, Mester!
84.
Bocsánat! – kiált a nő.
De még megnézi
jól a farkamat…
85.
A mobilnetem
három százalékon áll…
De van internet!
86.
Ez beleragadt:
bőszen lengeti bajszát.
Lassú kínhalál…
87.
Hogyhogynem érted?
Mert aljaproletár vagy,
lehetnél még ember…
88.
Föltakarítom.
S megint mellé kulázott!
Föltakarítom…

Haiku-lánc
81-88.
Sárközi László