Category: Vers

Mint ahogy egy kismacska
indul el az életbe,
szőrrel bélelt fészekben,
vakon mászva, keresvén
finom, tejszagú csecset,
úgy indultam én is el.

Hátam mögött rút covid,
előttem bizonytalanság.

Elszánták magukat
időnként hóemberek olvadni
kezdtek el önként szemükből
fényeső pereg eső szitál az
égre föl minden fátyol
ha már lehullt kimondat majd és
kijelöl a múlt.

Egy kifosztott nap után reggel,
kettesben a csenddel,
csak figyelem,
hogyan csúsznak el
egymáson a percek.

Biztosan érted,
miután megannyi kifosztott nap van
mögötted is,
és gyöngyöző bánat-könnyek
a végtelen hosszú ruhaszárítón,
ahová mementóként
hullajtottad őket.

Figyeljük együtt,
mi mint változik,
aztán engedjük tovább
a vonatunkat.
Ráérünk.
Jön másik.

Volt olyan, aki elhagyott,
S lesz még olyan, akitől elviselem.
Volt olyan, aki rám talált,
Volt olyan, aki csak megkívánt,
S lesz még olyan, akit csak én akarok.

És remélem, lesz még olyan,
Akinél ott maradok…

Még ha te úgy is érzed,
teljesen betölt a szerelem:
Fagy van.

A piciny madarak
holtan zuhannak le a fák ágairól,
az állatok beássák magukat a hó alá,
a többinek eledelt raknak ki a vadőrök.

Szemükig rongyokba bugyolált hajléktalanok
melegítik magukat reszkető kutyáikkal.

A hideg szélben rámizzadt az ing,
és az istennek sem találtam
a Karikás Frigyes utcát.

Arra gondoltam, a francnak futkározok
munkaalkalmassági papírokért fél lábbal a sírban,
ebben a hányatott világomban.

Szélcsendben, otthon ittam egy másodszor lefőzött „szürkét”,
és tudni fogom hol található
a Karikás Frigyes utca.

Jó néha az elhagyott, régi
Szomorúságban oldódni,
Mint cukor a kávéban,
Só a levesben –

Lemaratni a szilárd önhittség rozsdáját
Lelkem faláról csak vele, kettesben.

Hogy befussanak e kései vonatok
A szív sokszor lebombázott, de újra s újra restaurált
Pályaudvarára.

Elfagyott a gondolatom,
jeges szilánk lehűtötte,
pangó napok alkonyaton,
szikrázó vágyak mögötte.

Elfagyott a gondolatom,
tél palástja betakarta,
baracklekvár a stelázsin,
őszi ízek furcsa halma.

Még hogy sajnálni egy állatot nem lehet,
kire döglöttként gondolni, szívem nem mer;
és gondolni neki, már végső menhelyet,
kit a halál úgy ölt meg, lassan, türelemmel.

Mint akivel meg a csoda nem is eshet,
nem hagyva hátra nekünk, csak hajlott árnyát;
kinek jöttét te is velem együtt lested,
látva a világot az ő nyomorán át.

Nem tudva hogy, hogy köszönd meg neki híven
ragaszkodását, nézve tusáját lopva;
ki mégis megvidámította a szívem,
jutva talán magasztosabb távolokba.

Gyolcsba tekert aranyrudak
Könnyek fátylas arcokon
Görcsös ujjal merre mutat
Száz vándorló félrokon

Bornak tűnő maróelegy
Fej nélküli kézibáb
Szeret, gyűlöl, mind egyre megy
Visszaszáll a régi vád

Kelet felől ébred a Nap
Nyugat felé száll a szó
Aki nem lép, sárba ragad
Nyikorog egy ólajtó