Category: Vers

/R.Gy.-nak/
Kötélen táncol még az alkony,
s nyakadra lasszót vet a múlt,
a rosszul tákolt ég teríti
csavargó, álnok álmait.

Hazug pohár van kezedben,
rajta meg süllyedő napok.

Reggelem virradna, bár
ha karodban érne végzetem
aranyló napban olvadna csókod,
míg itt lennél velem.

Szerelem csodája vár,
s amíg lágyan átölel karod,
aranyló napban olvadna csókod,
maradsz, míg akarod.

Az éjszaka oly sötét,
köröttem már árnyak sincsenek.
Aranyló napban olvadna csókod,
de elvesztettelek.

Csalfa cselek, csalódások,
csömörök után,
mért csábulok el újra esztelen,
ha fekszel ágyamon meztelen,
és szétrakod a lábadat nekem
egy napos délután,
mikor a redőnyt félig leeresztve
homályt előlegzünk meg az estre?

41. Friss, zöld és csillog. Most földre zörren… Netán történt valami?
42. /Ashima Shiraishi/ Hegyek és völgyek: mért gondolod, hogy csak cél? Ez mind én vagyok.
43. Nem művelt kert: oly érték, ahogy az ugar is a holnapnak.
44. Ezen a strandon a narancsbőr sem riaszt… Sok embert látok.
45. Olykor a vágyam csak egy harmatos álom gyűrt lepedőmön.
46. Mi hoz össze két embert? Bokros gond? Vad vágy?? Különbözőség???
47. Hányszor mondjam el: a nem – az nem! Nem igen, és nem is talán.
48. Csokoládémból csótány lakomázik. De honnan ismeri?

már elnyíltak a tulipánok a kertben dörögnek májusi egek
páfrányok rózsák illata bomlik hajt a szőlő zöldül a fű
a méhek porozta cseresznye virág is elhullt már
sárga tátika szemez velem piszkebokor alján hever a magány
mennék pedig melegebb nyárba várnak öreg csontjaimra leányfalui strandok
de dörögnek májusi egek páfrányok rózsák illata bomlik

Még hogy sajnálni egy állatot nem lehet,
kire döglöttként gondolni, szívem nem mer;
és gondolni neki, már végső menhelyet,
kit a halál úgy ölt meg, lassan, türelemmel.

Mint akivel meg a csoda nem is eshet,
nem hagyva hátra nekünk, csak hajlott árnyát;
kinek jöttét te is velem együtt lested,
látva a világot az ő nyomorán át.

Nem tudva hogy, hogy köszönd meg neki híven
ragaszkodását, nézve tusáját lopva;
ki mégis megvidámította a szívem,
jutva talán magasztosabb távolokba.

Gyolcsba tekert aranyrudak
Könnyek fátylas arcokon
Görcsös ujjal merre mutat
Száz vándorló félrokon

Bornak tűnő maróelegy
Fej nélküli kézibáb
Szeret, gyűlöl, mind egyre megy
Visszaszáll a régi vád

Kelet felől ébred a Nap
Nyugat felé száll a szó
Aki nem lép, sárba ragad
Nyikorog egy ólajtó

de jó ötletnek tűnik alapon bennem
a gondolat mint ahogy egy rossz kölyök
a jeges híd oldalán a bicikli vájatban
lecsúszik és egészen az ujjbegyekig
gond nélkül halad de aztán valamiért
ki tudja miért ostobaságként landol
a klaviatúrán elvágódik szétcsapja az
arcát és hüppögve széttárt karral teszi fel a kérdést

mondom ég áldjon bizonytalanság
mondom most egészen más csend fogad
vesszőfutása volt ez a régnek
csak az idő mutathat kiutat
mondom még nedvesek itt a fények
mondom menj tovább menj csak egyenest
ahol félig ég csupán az öröm

egy harmincnyolcas
az orrában összegyűrt újságpapír
azt később kivettem
egy negyvenes
egy negyvenkettes
negyvenhármas kétszer – akkor voltam
katona

ez volt az én bakancslistám