Category: Vers

már elnyíltak a tulipánok a kertben dörögnek májusi egek
páfrányok rózsák illata bomlik hajt a szőlő zöldül a fű
a méhek porozta cseresznye virág is elhullt már
sárga tátika szemez velem piszkebokor alján hever a magány
mennék pedig melegebb nyárba várnak öreg csontjaimra leányfalui strandok
de dörögnek májusi egek páfrányok rózsák illata bomlik

Még hogy sajnálni egy állatot nem lehet,
kire döglöttként gondolni, szívem nem mer;
és gondolni neki, már végső menhelyet,
kit a halál úgy ölt meg, lassan, türelemmel.

Mint akivel meg a csoda nem is eshet,
nem hagyva hátra nekünk, csak hajlott árnyát;
kinek jöttét te is velem együtt lested,
látva a világot az ő nyomorán át.

Nem tudva hogy, hogy köszönd meg neki híven
ragaszkodását, nézve tusáját lopva;
ki mégis megvidámította a szívem,
jutva talán magasztosabb távolokba.

Gyolcsba tekert aranyrudak
Könnyek fátylas arcokon
Görcsös ujjal merre mutat
Száz vándorló félrokon

Bornak tűnő maróelegy
Fej nélküli kézibáb
Szeret, gyűlöl, mind egyre megy
Visszaszáll a régi vád

Kelet felől ébred a Nap
Nyugat felé száll a szó
Aki nem lép, sárba ragad
Nyikorog egy ólajtó

de jó ötletnek tűnik alapon bennem
a gondolat mint ahogy egy rossz kölyök
a jeges híd oldalán a bicikli vájatban
lecsúszik és egészen az ujjbegyekig
gond nélkül halad de aztán valamiért
ki tudja miért ostobaságként landol
a klaviatúrán elvágódik szétcsapja az
arcát és hüppögve széttárt karral teszi fel a kérdést

mondom ég áldjon bizonytalanság
mondom most egészen más csend fogad
vesszőfutása volt ez a régnek
csak az idő mutathat kiutat
mondom még nedvesek itt a fények
mondom menj tovább menj csak egyenest
ahol félig ég csupán az öröm

Jaj! Jeszenyin – a szerelem!
A szerelem madarak vére.
Így hullunk el mindahányan,
mint aki még soha nem volt
sirályröptető kedvébe’.

Virágok húzták a harangokat,
nyírfácska hajtott térdet…
Koldus és pópa imádkoztak:
öleljen, öleljen hát a bánat!

A barát nem búcsúzik,
készül a találkozásra.
Nem tudhatjuk, mit hoz a holnap.
A földi lét reményillúziójából
érkezésedről írt talán egy égi honlap.

Dimenziót váltó távozásod
zsilipet nyit az emlékezésnek.

/R.Gy.-nak/
Kötélen táncol még az alkony,
s nyakadra lasszót vet a múlt,
a rosszul tákolt ég teríti
csavargó, álnok álmait.

Hazug pohár van kezedben,
rajta meg süllyedő napok.

Reggelem virradna, bár
ha karodban érne végzetem
aranyló napban olvadna csókod,
míg itt lennél velem.

Szerelem csodája vár,
s amíg lágyan átölel karod,
aranyló napban olvadna csókod,
maradsz, míg akarod.

Az éjszaka oly sötét,
köröttem már árnyak sincsenek.
Aranyló napban olvadna csókod,
de elvesztettelek.

talán jobb lesz talán áspis
gyöngyöt szül a kalamáris
tetkót rajzol alkaromra
nem hétköznap alkalomra

nem találom az eszemet
megittam a faecetet
kimarta a sav a gyomrom
ez lett végül az én poklom