Még hogy sajnálni egy állatot nem lehet,
kire döglöttként gondolni, szívem nem mer;
és gondolni neki, már végső menhelyet,
kit a halál úgy ölt meg, lassan, türelemmel.
Mint akivel meg a csoda nem is eshet,
nem hagyva hátra nekünk, csak hajlott árnyát;
kinek jöttét te is velem együtt lested,
látva a világot az ő nyomorán át.
Nem tudva hogy, hogy köszönd meg neki híven
ragaszkodását, nézve tusáját lopva;
ki mégis megvidámította a szívem,
jutva talán magasztosabb távolokba.