Category: Vers

Belépsz.
A szoba meginog
– köröz denevérszárnyakon
emberöltőnyi doh.
Íme: tetthelyed.
Leülsz.
Számbaveszed a jeleket,
és kiköpsz.
Porbundát ölt,
gurul ganéj köpeted.
Sírsz vagy röhögsz.
Kilépsz.
Kattan a kilincs.
Vár a katlan.
Lakatlan.
Van, ami nincs.

Úgy haljak meg,
mint egy árva madárka,
ablak, ajtó nélkül.
Csak fák legyenek –
füst foltozta cserepek.
Szomorúan ballagok,
a romantikus, szép kis faluban,
kopott bakancsban,
kopott kabátban
a fák titkokat súgnak nekem.
A templom bejárata nyitva áll.
Én csavargó, betoppanok oda,
keresztet vetek, letérdelek,
imára kulcsolom a kezem.
Vállamra ezüsttollú madárka száll.
Értem beszédét – magot és vizet kér.
Lyukas zsebembe nyúlok – Itt a mag!
Vizet a szenteltvíztartóból cseppentek.
A madárka tovaröppen – rám esteledik.
Egy csillag.
Egy pad.
– Én, árva madárka barátja.

mosom a semmit
mosom a semmit
nem lesz tisztább
sem koszosabb azt
hiszem s körül a világ
leng lógva mint egy
félig leszakadt gomb
az ingen ami eleve
rongyos szakadozott
és repedt ráférne egy
jó mosás no meg némi
tű és cérna akárcsak
egy kozmikus varrógép
hogy minden szakadás
folt megszökött gomb
tovább ne szökjék ne
nyelje el önmagát és
utasait a világ – hát mér’
nem tudunk jóban lenni
önmagunkkal s hát még
hogy mással – elpusztítani
mindent mégis mire jó?
vak és süket minden
ember – csak ölni és
ártani tud de élni azt
már nem mer…

a halál kopogtat az ajtómon
a halál kopogtat ablakomon
a halál sugdos a fülembe
éppen most surran be a szívembe
ott bent kurva jól érzi magát
jaj ki nem jönne semmi pénzért
én szegény árva őt hordozom
sűrű véremmel őt táplálom

Hitvány földnek vadhajtása,
pokolfajzat virág átka,
szesztestvére boldogságnak,
közhellyé vált korcs szavának,
árnyak között büszkén lépve,
kezet lazán zsebre téve,
párizsi ősz Szajna partján,
csókot lopna a nyár ajkán,
csókot lopna, csókot kérne,
csak legyen a felesége,
nem tudja ő botor módra,
gyűlnek már halotti torra,
száraz levél leperegve,
elbúcsúzik mindörökre.

I.
Tizennégy évvel ezelőtt jártam
itt utoljára, csak két napig bírtam
köztük, aztán majd’ egy hétig bántam
Hazaérve s az undortól már sírtam;
többé soha feléjük sem nézek,
fogadkoztam kamaszfejjel; vérem
nem az övék – ezt rögtön visszaszívtam,
hiszen lélekben mégis egyek vagyunk:
nem tagadhatom, nem is akarom;
arcom és szemem részük valahol,
az marad, míg élünk, míg meg nem halunk
s földben a kő illata nem érzik;
addig – kiválok, húsig kaparom
sebem s nem szívem, de tollam vérzik.