Category: Vers

ha nem kapja fel a lelked
egy angyal észrevétlenül
akkor békében hagyhattad volna
itt a világot
és én nyugtatók meg
egyéb mérgek nélkül
tudnék élni immár tizenöt éve
de mert Istennek szükségtelen
a bot hogy üssön
ezért engem belülről rohaszt
bűnös lelkiismeretem
te pedig sokkal szebb halált
érdemeltél anno
képtelen vagyok megérteni
milyen angyal az olyan
aki meghajol a kollektív büntetés
parancsa előtt
holott kizárólag
nekem járt a fájdalom
kérdőjel kérdőjel kérdőjel

Kőtömbök szélein foszlik a pernye.
Barnuló homloka szellemet űz.
Hol él a nép, ha isten nevelte?
Kié az áldozat, kié a tűz?
Sovány a vigasz, ha tompa a balta.
Vastag a kéreg, de vékony az ág.
Halkuló visszhangok zörejét hallja,
homokba fullad az árnyékvilág.
Oszlopok tövében lapuló lényeg.
Oázist bámuló nehéz falak.
Hanyatló tündöklés, színtelen fények.
Előtted jártam és megvártalak.
Templomot emeltél úttalan útra.
Képtelen négyszögben tengődő kör.
Császárok figyeltek álarcba bújva.
Rabszolgád sírása máig gyötör.
Táguló világok. Mi lesz a mérce?
Fáradó hit helyén kőmerev tény.
Elveszett városok hiú reménye.
Kallódó jóslatban önző erény.

Belépsz.
A szoba meginog
– köröz denevérszárnyakon
emberöltőnyi doh.
Íme: tetthelyed.
Leülsz.
Számbaveszed a jeleket,
és kiköpsz.
Porbundát ölt,
gurul ganéj köpeted.
Sírsz vagy röhögsz.
Kilépsz.
Kattan a kilincs.
Vár a katlan.
Lakatlan.
Van, ami nincs.

Úgy haljak meg,
mint egy árva madárka,
ablak, ajtó nélkül.
Csak fák legyenek –
füst foltozta cserepek.
Szomorúan ballagok,
a romantikus, szép kis faluban,
kopott bakancsban,
kopott kabátban
a fák titkokat súgnak nekem.
A templom bejárata nyitva áll.
Én csavargó, betoppanok oda,
keresztet vetek, letérdelek,
imára kulcsolom a kezem.
Vállamra ezüsttollú madárka száll.
Értem beszédét – magot és vizet kér.
Lyukas zsebembe nyúlok – Itt a mag!
Vizet a szenteltvíztartóból cseppentek.
A madárka tovaröppen – rám esteledik.
Egy csillag.
Egy pad.
– Én, árva madárka barátja.

mosom a semmit
mosom a semmit
nem lesz tisztább
sem koszosabb azt
hiszem s körül a világ
leng lógva mint egy
félig leszakadt gomb
az ingen ami eleve
rongyos szakadozott
és repedt ráférne egy
jó mosás no meg némi
tű és cérna akárcsak
egy kozmikus varrógép
hogy minden szakadás
folt megszökött gomb
tovább ne szökjék ne
nyelje el önmagát és
utasait a világ – hát mér’
nem tudunk jóban lenni
önmagunkkal s hát még
hogy mással – elpusztítani
mindent mégis mire jó?
vak és süket minden
ember – csak ölni és
ártani tud de élni azt
már nem mer…

a halál kopogtat az ajtómon
a halál kopogtat ablakomon
a halál sugdos a fülembe
éppen most surran be a szívembe
ott bent kurva jól érzi magát
jaj ki nem jönne semmi pénzért
én szegény árva őt hordozom
sűrű véremmel őt táplálom