Rácsodálkoztam a Napra.
Ugyanúgy süt rám is,
mint a padon a papra?
Este az ablakon
besüt a Hold.
A mocsárban loholt a kis kobold,
összekacsintott az élő s a holt.
Előjöttek a csillagok.
Már pisszenést se hallhatok,
az ezüst füvön hanyatt vagyok,
hogy lássam, a sok csillag hogy ragyog!
a pünkösdi királynak csak
réz a koronája
nem kell hogy az évszázadok
rozsdáját kiállja
papírpalást festett jogar
országalma fából
aranyfesték az idővel
lekopik magától
Nyolcvanéves szabadságom
töltöm itt, a Földön.
Nagy pechem, hogy éppen most,
és épp a Földön töltöm…
Százezer év fenn a Mennyben,
utána is ennyi,
remélem, hogy legközelebb
máshova kell menni!
egy harmincnyolcas
az orrában összegyűrt újságpapír
azt később kivettem
egy negyvenes
egy negyvenkettes
negyvenhármas kétszer – akkor voltam
katona
ez volt az én bakancslistám
Tudod, nekem a postásunk
jó hírt nem is nagyon hozhat…
Nincs már olyan, hogy két szomszéd
este kártyázva borozgat.
Tehetősebb barátaim
elkapják a tekintetet,
ha meglátják, hogy az ember
kissé messzebbről integet.
Eltelt egy nap. Eggyel hosszabb
lett a múltam. És a holnap?
A jövőbe egymás után
ilyen semmi napok tolnak.
a maszk mögött
két állomás között
önmagad
belélegezheted
tiéd az út
amíg járod
tiéd a cél
alig várod
tiéd minden…
…mert minden nincsen
Elveszett csillagként,
Sárga reménnyel világítva várni..
Hogy tudósként,
Kaland kedéllyel, kutatva feltárjon
Az ismeretlen, önként,
Távol, tudatlan bízva szeretni..
Vak fénnyel ragyogva merengni,
Tudva, a csillagász megtalál keresni..
talán jobb lesz talán áspis
gyöngyöt szül a kalamáris
tetkót rajzol alkaromra
nem hétköznap alkalomra
nem találom az eszemet
megittam a faecetet
kimarta a sav a gyomrom
ez lett végül az én poklom
Őszt görgetek magam előtt.
Megsárgult köntösbe bújnak a fák.
Erdő mélyén nem dalol a nyár.
Mögöttem elhervadt,
eltaposott árnyak maradtak.
Mire az őszi falevél lehull,
engedj be szívedbe.
Tán ott, tombol még a nyár.
Mire az utolsó levél lehull,
engedj be magadhoz,
hisz halált hoz a kinti világra
lopakodva az éj.
Glóriát vetett rád a tompa utcalámpafény
először hagytuk ki huszonhatodikán az ünnepnapi háborúkat
hideg volt a kezed az esőtől
testedről foszlottak az évek
Azóta sok reggel elmúlt sok napsütéses óra
a kerti színek egy árnyalattal világosabbak lettek
a természetben nincsenek stádiumok a gyászra
ma öt éve vágtuk ki a körtefákat