Be kell látni végre: egyszer
leszakad ez a mennyezet is!
A vakolat már hónapok óta hull a szemembe,
könnyeket csal ki, törölgetem,
elnézek balra, a háztetők fölött,
megbámulom a delelő bárányfelhőt,
a céljavesztett postagalamb tiszeletköreit –
Ez a galamb! Mióta már, hogy visszatér!
Nem sejti még, hogy látom, figyelem,
újabban kiszámítom minden mozdulatát:
az antennák, a villámhárítók között
másodpercek alatt fölrajzolja
egyetlen emberélet évezredes verdesését –
Hull, csak hull a vakolat a fejem fölött,
törölgetem szememből a homokot, a meszet,
betűket karcolászok megint a terepszínű papírra,
jeleket lapszélre, amelyikből még sejthető
az emberélet –
Herceg Árpád (1954-2016)
Szamócza: Kilátástalanság