Category: Archívum

Akkor, igen.
Akkor szakad meg valami.
Többnyire.
Ha nincs mire… ha nincs mire várni.
Legyen az bármi: egy gyógyult seb, találkozás, tavasz,
egy jobban kivilágított útszakasz,
egy gesztus, egy meleg sapka az ember fején,
vagy egy félkiló kenyér a kuka tetején.
Jóna Dávid

szabálytalan vers
Terjék tanár úrnak tisztelettel
neszek
holdsugár csobbanva motoz
fadúc alszik s horkol
betű rebben
Lantódi András

Ragyogó homlokú kisgyermekként,
angyalképnek teremtve és társnak;
gyanútlanul örök szerelmednél,
ki az elsőként nem öncsalás vagy.
Inkább menedék az életemben,
ki minden veszendőt mélybe vetett;
hogy ne tagadj, és ne hagyj el engem,
nekem adva a gyöngeségedet.
Ki készebb a szelídebb szavakra,
kit nem köt már az emberi törvény;
ki a szárnyát büszkén villogtatja,
a magányom szobrát összetörvén.
Hogy bírája én legyek magamnak,
hogy ne a világgal vívjak párbajt;
érezve kezem béklyótalannak,
festve az égre fehér madárrajt.
Nem akarva csupán rád találni,
hogy tovább a vágyam veled hordjam;
hadd legyen álmom több láthatárnyi,
hogy magamból ki, csak a jót forrjam.
Mint akit le az idő sem rombol,
idegenebbé téve naponta;
hogy ki se költözz a tudatomból,
magam csak teremtve, és nem rontva.
Kinek mozdulata meg nem alvad,
belőlem ki nem halva és veszve;
ki több, mint egy sajduló sugallat,
az űrben elejtve, tévedezve.
Hogy végre igaz, való, jó legyek,
hogy végigfusson bennem az áram;
míg felszikráznak a hunyó jelek,
a mindenségnaggyá lett éjszakában.
Túl a sok száz embertelen űrön,
mikben sötétségek villámlanak;
mikben nem lehet csak menekülnöm,
hogy önmagát égesse el a nap.
Vágyva, a sors bárcsak melléd vetne,
hogy végre elfeledjenek minket;
hogy bogár ne lépjen nyitott szemedre,
engedve a sürgető ingereimnek.
Móritz Mátyás

szonettciklus PM-hez
I-XV.

boldog gyermekkorom kanyargó ösvényein járok
talpamban tüskék ruhám bogáncsok szaggatják
lékelt dinnyék lopott cseresznyék méz ízű körték vallatnak
s mint rámfordított reflektor fénye terülnek rám apró bűneim
mert én sem voltam szent fejem fölé glóriát nem rajzolt a múló idő
csupasz verebeket szedtem a szárítók szalma fedeléből vércsénknek
szirénás szegénységünk mint rohammentő száguldott velünk
nem tudtuk ledobni átkos rosszkedvünket falmasinánk füstölgő árnyait
a plafonra akasztott petróleumlámpánk fénye kísért
s ki be jár bennem nyitott kéményünk szeretett huzata
lesz még valaha új vers bennem a tűnő időről
terül még rám zsibongó gyerekhad patakban fürdőző lányok illata
gördül még rám felülről gyönyörű lavina
első szerelmem rózsaszirmait morzsolom kezemben
betakar elfed megágyaz szememben sok apró ima
sok csínytevésem már kútba hullott takarják álmaim megbocsátó angyalok
lékelt dinnyék lopott cseresznyék méz ízű körték vallatnak
tudom értem zeng még sok szimfónia
dirigálnak friss műveket bennem csokornyakkendős hajnalok
Ketykó István

Nem sajnálom a fogyó tűzifát!
A máglyába rakott hasábok tüze
sugározza rám az ősi mágiát
legalább még ma egyszer…
még egyszer, utoljára!
Szálljon kéményem sűrű füstje
és telepedjen rá a tájra,
köhögtesse az erre járót cudarul!
Hadd lássa, nem bánik a fával fukarul
a vén zsivány, ki most bőszen
egyre csak rakja, rakja még,
s ha már mindene a tűzön ég,
hát odaveti rá versét is dacosan!
Ha már dalaim nem könnyezték
meg alaposan a fehérnépek,
e hálátlan dögök,
legalább füstjük marja szép szemök,
míg engem elvisznek az ördögök!
Kajuk Gyula