Duckhilles

Category: Archívum

A Fedél Nélkül korábban megjelent lapszámainak és az azokban publikált tartalmaknak a gyűjtőarchívuma. Innen lapszámok és műfajok szerint is böngészhetők a korábbi írások és alkotások.

  • sárút

    ezt ma még meg kell csinálni
    leszedni epret gaz sem maradhat
    én sírva néztem ahogy anyám
    reggeltől napestig hajolgat
    nyolc hónapos hassal mentem férjhez
    ezt ma még meg kell csinálni
    és sírva néztem ahogy anyám
    tudta hogy el fogok válni
    két fiú szaladt velem a kertben
    leszedni epret gaz sem maradhat
    anyám meg nézte hogy bennem a bánat
    reggeltől napestig hajolgat
    Kiss-Teleki Rita

  • Kedvenc amplitúdóim

    A Sinus-görbe egy lapály
    az élethez képest.
    Ha akarom, már holnap
    megmászom a Kékest,
    s kék-túrával végigjárom
    majd az egész Vértest.
    Jöhet a Camino, no meg a Csomolungma,
    csak engedd, hogy hadd dögöljek az
    ágyamban még ma:
    sebeimet szélsebesen gyógyra nyalogatva.
    Aztán holnap felkelek, tovább már
    nem várok,
    isten veled pokol-sötét
    Lelki Mariana-árok!
    Tűzgyík

  • Magamon kívül

    gyermek lehettem volna
    ha van anyám és apám
    kik fogják a kezem ha esek
    de nem volt senkim
    magamon kívül
    szerető párja lehettem volna
    valakinek aki megbecsül
    aki nem kihasznál és eldob
    de nem volt senkim
    magamon kívül
    családom lehetett volna
    ha nem szétrontja az ego
    ami csak önzőn rombol
    de nem volt senkim
    magamon kívül
    körülöttem néhány ember
    akik tőlem kérnek kenyeret
    jó szót és törődést
    de nincs más ki adjon
    magamon kívül
    Somoskői Anita

  • Hasonlatos

    A szerelmed, mint az a hosszú, csíkos
    sál, mi úgy tetszett rajtad, elveszett rég.
    Az érintésekről a vágy, akár a
    cipőről a talp, lekopott, csak emlék,
    mint aszfalton a lépteid nyoma.
    Agyonhasznált sportzokni volt, lemállott
    rólam soká hordott ragaszkodásod –
    nem stoppolja meg senki már, soha.
    Hogy meg ne fázz, magadnak újat vettél,
    télikabátot, kesztyűt és barátnőt,
    a régi megy segélycsomagba. Mint egy
    alsót, mire a tested mocska ránőtt,
    kukába dobtad viselt éveinket –
    megszűntem, mint egy elkapott tekintet.
    A végső halálból ez csak előleg.
    Ideje már kivetkőznöm belőled.

  • Utóirat

    Mert nem azt sírom vissza, nem a végét,
    az elégedetlenség csöndjeit,
    ahogyan együtt bámuljuk a tévét,
    a kifogásokat: ne most, ne itt,
    a számítógépes játékkal töltött,
    ketten magányos esti hallgatást,
    a kapcsolatnak hívott szürke börtönt,
    ahol nem vagy, csupán egy zárkatárs –
    Az ösztönöket átíró bizalmat
    siratom, ahogy a ló engedi,
    hogy kézbe vedd a hátsó lábát, azt az
    önfeledtséget, ahogy felfedi
    védtelen hasát a macska előtted.
    A vad meglátott, nem futott el mégsem.
    Te visszanéztél rá, aztán lelőtted –
    a föld szép lassan szívja be a vérem.
    Noha ártatlanul, értetlenül,
    bosszúvágy nélkül pusztul el az állat,
    benned is tátong a lövésnyi űr,
    mert jól tudod, hogy erre nincs bocsánat.

  • Vallomás

    Veled élek. Akár egy betegséggel,
    amelyből kigyógyulni nem lehet,
    de szinten tartom. Nem fog rosszabbodni,
    amíg szedem a gyógyszereimet.
    Érzem, ha fájni készülsz, és tudom, hogy
    olyankor mit kell tennem. Ismerem
    a közelítő roham jeleit,
    s a módszert, ahogy elviselhetem.
    Már nehéz elképzelni, nélküled
    milyen is volna. Túl rég vagy a részem.
    Letörölhetetlen jellemvonás,
    mély ránc az arcon. Látens őrület,
    de napi szinten élhető egészen,
    csak ima kell, csak csönd, csak félhomály.
    KISS JUDIT ÁGNES :
    SZLALOM

  • Nem szingli

    Nem voltam szingli. Épp csak elhagyott.
    De akkor olyan páni félelemben,
    mint sötét szobába zárt kisgyerek.
    Tudom, hogy hiába nő fel az ember,
    ha végig sír benne egy újszülött,
    tehetetlenül, ringatásra várva.
    Zuhanhat szerelemből szerelembe,
    amíg magányát meggyászolni gyáva.
    Mindig kerestem valakit, ki megtart.
    Mindig off-balance, mindig kell a támasz.
    Mint a tangóban, úgy akartam élni,
    ráborulva egy férfi mellkasára.
    Így akadtam viszonyról új viszonyra,
    mint gyűrött nejlonzacskó, szélsodortan.
    Egyedül élni és egyedül állni,
    szinglinek lenni mindig gyáva voltam.

  • Gondolkodó

    10
    Fedél Nélkül – Hajléktalanok lapja
    SZÉPPRÓZA
    SZÉPPRÓZA
    KALLA ÉVA :
    GONDOLKODÓ
    Parányi volt, aprócska, akárcsak egy kisebbfajta manócska,
    a pofikája is épp olyan. Zöld ruhácskájában, sipkájában, és
    cipőcskéjében egybeolvadt a vadgesztenyefa leveleivel. Ám
    csöppnyi fehérszínű nadrágja ezüstös fénnyel szerteömlőn
    ragyogott ki az ágak közül a félhomályban. Alkonyult már.
    Mintha az öreg hold telepedett volna le oda fáradságos égi
    sétája közben megpihenni egy röpke időre. Várakozón tekin-
    getett körbe-körbe, s nyugtalanul izgett-mozgott, már-már
    attól kellett tartani, eltörik alatta a vékony ág, s lepottyan
    a magasból. Hosszú idő telt el, mire megérkezett a lány.
    Ugyanolyan öltözékben volt, mint a kisfiú. Felkúszott a fa
    törzsén, letelepedett a fiúcska mellé, s hosszasan ölelte.
    – Késtél, nagyon-nagyon féltem, mert azt hittem, nem
    jössz vissza.
    – Dolgom volt.
    – Mi?
    – Csokoládét csempésztem egy árvaházba.
    – Olyan árváknak, amilyenek mi vagyunk?
    – Mi nem vagyunk árvák, csak a szüleinknek most el kellett
    menniük egy másik szigetre, ahová nem vihettek magukkal.
    – Miért?
    – Elmondták nekünk, nem emlékszel? Azért, mert bajuk
    esne otthon.
    – Miért?
    – Mert gondolkodnak.
    – Honnan szereztél csokoládét?
    – A csokigyárból.
    – Beosontál? Nem vett észre az őr?
    – Ügyes voltam.
    – És furfangos. Az árvaházba is beosontál?
    – Igen, a gyerekek már aludtak. Letettem az ágyukra, fel-
    ébredéskor majd mennyire örülnek, és a gondozók is csodál-
    koznak. Jó érzés.
    – Nekem rossz érzés volt, hogy késtél.
    – Azt a

  • Szerafina Hercegnő Hősi Cselekedete

    12
    Fedél Nélkül – Hajléktalanok lapja
    – Mókás mulatság lesz, dalolunk, táncolunk, a rigócska és a
    verebecske olyan hangosan énekelnek, hogy elhallatszódik a
    hetedik gesztenyefáig.
    Az eljövendő találkozás reményében a fiúcska elfeledve
    iménti kétségeit, önmagával kiengesztelődve hajtotta testvé-
    re vállára a fejét, és lassacskán elaludt.
    Egy csapat gerle hangos kukukúzása riasztotta ágyából.
    Már delelőn járt a Nap, a nővére is hazaért egy nagy doboz
    csokoládéval.
    – Nézd csak, milyen sok szobornak valót hoztam. Azért
    ehetsz is belőle.
    – Azon gondolkodtam, milyen jó volna, ha nem csak zöl-
    dekkel járnék óvodába. Ha sárgákkal, kékekkel és pirosakkal
    is játszhatnék. És ha minden szín miden színűvel kevered-
    ne, olyan sok szín lenne, amit nem is lehetne megszámolni.
    Olyan tarkaság lenne az oviban, amilyent nem tudok elkép-
    zelni, mert azt látni kellene.
    – Ezért harcolnak a mamiék, mert ők is szeretnék látni.
    És ha sok szín lenne, akkor egyik szín sem akarna a másikon
    uralkodni.
    – Szerinted győznek a mamiék?
    – Nekifogsz már azoknak a szobroknak?
    – Igen, igen, sietek, hogy elkészüljön, mire ideér az a felhő.
    – Mintha máris közelebb volna, mint tegnap.
    – Holnapra ideér?
    – Várjuk meg a holnapot. De nézd csak, hogy besötétedett!
    Az a felhő takarja el a Napot. Ereszkedik a gesztenyefánk
    fölé. Megtaláltak!
    – Ott integetnek a mamiék!
    – Nem csak a mamiék, kékek, pirosak és sárgák is!
    HO.CSI:
    SZERAFINA HERCEGNŐ HŐSI
    CSELEKEDETE
    Tudod, angyalka én egyáltalán nem vagyok elragadtatva at-
    tól, h

  • Kivételes Tehetségek

    13
    Fedél Nélkül – Hajléktalanok lapja
    egy-két hónapig fogja őrizgetni Kovácsné a mi fotóinkat, az-
    után majd a saját családjáról készült felvételekre cseréli az
    albumokban a képeket. Én izgatottan járkáltam föl-alá, sem
    segíteni, sem vigasztalni nem tudtam. Aztán megérkeztek a
    szállítók. Amikor az utolsó szekrényt vitték ki, az asszony
    végre sírva fakadt. Számomra ez volt az utolsó csepp a pohár-
    ban. Egy nagydarab, kellemetlenül izzadó férfi és egy véko-
    nyabb flegmaképű gurtnival cipelte a nagyszekrényt a lépcső-
    ház felé. Nem bírtam tovább, szemből rávetettem magam a
    nagydarabra, összes karmom az arcába mélyesztettem. Fújva,
    köpködve szidalmaztam a magam nyelvén, amit persze ő nem
    nagyon értett. A harmadik munkás kapta el a nyakam. Ő ta-
    lán értette, mit mondok, mert nagyon csúnyán beszélt velem.
    Megragadta a nyakam és teljes erőből a falhoz vágott. Elsö-
    tétült előttem minden. Ezzel együtt, hidd el angyalka, nem
    bántam meg az utolsó hősies cselekedetemet. Lehet, hogy az a
    munkás nem tehetett róla, hogy kilakoltatták az én híveimet,
    de valahogy mégis rá haragudtam a legjobban. Azt hiszem,
    benne éreztem a kárörömöt. A többiek legalább közömbösek
    voltak, netán sajnálták a családot, akiket kilakoltattak.
    Azt már innen, a felhő széléről láttam, hogy a műszak vé-
    gén a szállítók főnöke odament ahhoz a munkáshoz, amelyik
    a falhoz csapott, és azt mondta neki, miközben kifizette a
    bérét: jól végezted a munkád, ennek ellenére ne gyere többet.
    Azt a szegény macskát nem kellett volna