13
Fedél Nélkül – Hajléktalanok lapja
egy-két hónapig fogja őrizgetni Kovácsné a mi fotóinkat, az-
után majd a saját családjáról készült felvételekre cseréli az
albumokban a képeket. Én izgatottan járkáltam föl-alá, sem
segíteni, sem vigasztalni nem tudtam. Aztán megérkeztek a
szállítók. Amikor az utolsó szekrényt vitték ki, az asszony
végre sírva fakadt. Számomra ez volt az utolsó csepp a pohár-
ban. Egy nagydarab, kellemetlenül izzadó férfi és egy véko-
nyabb flegmaképű gurtnival cipelte a nagyszekrényt a lépcső-
ház felé. Nem bírtam tovább, szemből rávetettem magam a
nagydarabra, összes karmom az arcába mélyesztettem. Fújva,
köpködve szidalmaztam a magam nyelvén, amit persze ő nem
nagyon értett. A harmadik munkás kapta el a nyakam. Ő ta-
lán értette, mit mondok, mert nagyon csúnyán beszélt velem.
Megragadta a nyakam és teljes erőből a falhoz vágott. Elsö-
tétült előttem minden. Ezzel együtt, hidd el angyalka, nem
bántam meg az utolsó hősies cselekedetemet. Lehet, hogy az a
munkás nem tehetett róla, hogy kilakoltatták az én híveimet,
de valahogy mégis rá haragudtam a legjobban. Azt hiszem,
benne éreztem a kárörömöt. A többiek legalább közömbösek
voltak, netán sajnálták a családot, akiket kilakoltattak.
Azt már innen, a felhő széléről láttam, hogy a műszak vé-
gén a szállítók főnöke odament ahhoz a munkáshoz, amelyik
a falhoz csapott, és azt mondta neki, miközben kifizette a
bérét: jól végezted a munkád, ennek ellenére ne gyere többet.
Azt a szegény macskát nem kellett volna