tél hókupac
vagy semmi és fekete sár
mennyből az angyal
a sínek közül Lucifer
dermedten sok évesen
fázósan sörényesen
fagyos közönnyel
kelni útra
mert más sincs a bordákon
és azon a néhány vacakon kívül
csak az út a semmibe
és a mindig sehová menni
még világgá se jutni
háton vonszolt kilométerekkel
talpon
sarkon tócsába fagyott
hízott csikkeket kívánni
olcsó borral
nyelni a mínuszokat
és beengedni a nincs kabát lyukain át
és azon gondolkodni
hogy így is kell lenni
élni és nem érteni semmit
a miérteket meg hagyni
mert az luxus
a nem létező polc helyett
a szatyor aljára tenni
a kincsek mellé párhuzamosan
aztán az is csak ott fog maradni
mint az angyalok
a bukottak az utcákon
akik fagyos kék ujjpercekkel
nikotin-sárga szakállukba túrnak
rongyaikból nappal ásítanak
éjjel lázasan a Holdra ugatnak
akiknek fedél helyett
az ingyen konyha lábasának aljáról
talán jut valami kevés ragu
karácsonykor huszonötödikén
vagy másnap
a kígyózó sor végén…
aztán ha vége a műsornak
elindulnak vissza
a nincs otthonuk felé
majd belépnek a valahogy lehetetlen küszöbön
megtörlik lábukat a semmiben
és nem bújnak be az ágyukba
mert…
Szabó Lajos
Category: Lapszámok
A Fedél Nélkül lapszámai időrendi bontásban. Az egyes lapszámok alatt az adott kiadásban megjelent cikkek, versek, interjúk és egyéb tartalmak találhatók.
-
mennyből az angyal
-
pipipisti
pipipisti feje alva csüng szívére
hajában nyárfavatták pihéje
pipipistinek hívják mert dadog
ajka kitüremkedett biciklbelső
a hordágyról a fűbe dobta le a mentő
míg delirál kezek nézik át zsebeit
dzsípieszes nyakörvű kutyák szagolgatják
’sok itt a szenvedés
ám az Úrnak is tetsző az kevés’
tűri fel gallérját egy arra járó
egy néni gíroszt hoz neki másnap
’a jobb lator egy tükör’
súgja mint egy titkot
Röhrig Géza -
Ha nincs mit várni
Akkor, igen.
Akkor szakad meg valami.
Többnyire.
Ha nincs mire… ha nincs mire várni.
Legyen az bármi: egy gyógyult seb, találkozás, tavasz,
egy jobban kivilágított útszakasz,
egy gesztus, egy meleg sapka az ember fején,
vagy egy félkiló kenyér a kuka tetején.
Jóna Dávid -
Vadzsrajána haiku
szabálytalan vers
Terjék tanár úrnak tisztelettel
neszek
holdsugár csobbanva motoz
fadúc alszik s horkol
betű rebben
Lantódi András -
Ölelő part
Ragyogó homlokú kisgyermekként,
angyalképnek teremtve és társnak;
gyanútlanul örök szerelmednél,
ki az elsőként nem öncsalás vagy.
Inkább menedék az életemben,
ki minden veszendőt mélybe vetett;
hogy ne tagadj, és ne hagyj el engem,
nekem adva a gyöngeségedet.
Ki készebb a szelídebb szavakra,
kit nem köt már az emberi törvény;
ki a szárnyát büszkén villogtatja,
a magányom szobrát összetörvén.
Hogy bírája én legyek magamnak,
hogy ne a világgal vívjak párbajt;
érezve kezem béklyótalannak,
festve az égre fehér madárrajt.
Nem akarva csupán rád találni,
hogy tovább a vágyam veled hordjam;
hadd legyen álmom több láthatárnyi,
hogy magamból ki, csak a jót forrjam.
Mint akit le az idő sem rombol,
idegenebbé téve naponta;
hogy ki se költözz a tudatomból,
magam csak teremtve, és nem rontva.
Kinek mozdulata meg nem alvad,
belőlem ki nem halva és veszve;
ki több, mint egy sajduló sugallat,
az űrben elejtve, tévedezve.
Hogy végre igaz, való, jó legyek,
hogy végigfusson bennem az áram;
míg felszikráznak a hunyó jelek,
a mindenségnaggyá lett éjszakában.
Túl a sok száz embertelen űrön,
mikben sötétségek villámlanak;
mikben nem lehet csak menekülnöm,
hogy önmagát égesse el a nap.
Vágyva, a sors bárcsak melléd vetne,
hogy végre elfeledjenek minket;
hogy bogár ne lépjen nyitott szemedre,
engedve a sürgető ingereimnek.
Móritz Mátyás -
Tavaszt sírnak
Tavaszt sírnak kanyargó folyók,
gyökeret vetett part menti fák,
álmosan ébred az árva világ.
Szálanként őszültem meg a télben.
Vad viharok, dermesztő szelek
leheltek rám, csillag nélküli égboltokat.
Hátat mutatva sivár földnek,
megyek feléd szirmait bontogató nyár.
Hosszúra nyúlt jegenyék fölött
hiába káráltok varjak!
Magasan jár a Nap,
hát eredjetek!
Rakjatok fészket más hazában.
Sirámoktól hangos az erdő,
búslakodnak a lombhullajtó fák,
ködfelhőt fúj a szél az elárvult mezőségre.
Vércse száll magas hegyek ormain túl,
kitárt szárnyain napfény suhan.
Nem rabolni jön.
Hazahívták a szelek.
Kondul a harang
a templom tornyán várnak
a dombok, lankás tájak,
hegyek között megbúvó kis falum,
hol a Duna kanyarog szelíden medrében.
Bella Beáta
Annaházi Alíz munkája -
2017 Február
15
Fedél Nélkül – Hajléktalanok lapja
KOZÁK MARI:
2017 FEBRUÁR
Már esteledett, az ablak beengedte a sötétet, az meg rátelepe-
dett a díványra, majd végigkúszott a szegényesen megterített
asztalon, és a sarokban állt meg, pontosan a kislány mellett.
A szoba majdnem üres volt és rettenetesen hideg. Egy ko-
pott dívány – örökölték nagyitól, aki tavaly ment el tőlük
örökre – néhány rongyos takaróval a tetején, egy háromlábú
asztal, melynek a hiányzó lábát téglák helyettesítették. Egy
öreg komód, melyben az a néhány ruha ölelgette egymást,
amik megmaradtak abból a régi életükből. Tetején ült a kis-
lány babája, színes szoknya, fehér blúz, egy kötött kabátka
mutatta, hogy milyen jó dolga van, és legalább ő nem fázik.
Odakint a mínuszok szaladgáltak, és ha kinyílt az ajtó,
rögtön be is osontak a szobába és a konyhának kinevezett
néhány lépésnyi előtérbe. Az ajtók csak jelezték, hogy vala-
ha azok voltak, az ablakot fekete rongyszőnyeg takarta, de a
hidegtől nem védett picinykét sem.
Az erdőben találtak rá a kunyhóra, egy meleg nyári napon,
mikor sétára indultak, és azon gondolkodtak, mi lesz velük,
ha az a szerény kis ház is elvész az adósságban. Volt némi re-
mény, hogy sikerül kilábalniuk a bajból, de akkor lett beteg
nagyanyó, és a gyógyíttatás, a kórház, a gyógyszerek… hát el-
fogyott a megtakarított pénzecskéjük. A temetés költségei is
magasak voltak, a baj meg nem jár egyedül, apa is elvesztette
munkáját.
Dolgos, erős ember az én párom – mondogatta az anya –
majd csak talál -
Múlt
A múlt szelindekjei
sivatag-forrón marcangolnak.
Lelkemen kérges fognyomok
nem hiába voltak az őrült angyalok.
Parázsló homok, kifent kövek
lettem harminc évesen ősöreg.
Az erőszak a félelem tragikomédiája,
nem hiszem, hogy énem a megváltást várja.
Ádám Orsolya Mária -
Az Utolsó
15
Fedél Nélkül – Hajléktalanok lapja
KOZÁK MARI:
2017 FEBRUÁR
Már esteledett, az ablak beengedte a sötétet, az meg rátelepe-
dett a díványra, majd végigkúszott a szegényesen megterített
asztalon, és a sarokban állt meg, pontosan a kislány mellett.
A szoba majdnem üres volt és rettenetesen hideg. Egy ko-
pott dívány – örökölték nagyitól, aki tavaly ment el tőlük
örökre – néhány rongyos takaróval a tetején, egy háromlábú
asztal, melynek a hiányzó lábát téglák helyettesítették. Egy
öreg komód, melyben az a néhány ruha ölelgette egymást,
amik megmaradtak abból a régi életükből. Tetején ült a kis-
lány babája, színes szoknya, fehér blúz, egy kötött kabátka
mutatta, hogy milyen jó dolga van, és legalább ő nem fázik.
Odakint a mínuszok szaladgáltak, és ha kinyílt az ajtó,
rögtön be is osontak a szobába és a konyhának kinevezett
néhány lépésnyi előtérbe. Az ajtók csak jelezték, hogy vala-
ha azok voltak, az ablakot fekete rongyszőnyeg takarta, de a
hidegtől nem védett picinykét sem.
Az erdőben találtak rá a kunyhóra, egy meleg nyári napon,
mikor sétára indultak, és azon gondolkodtak, mi lesz velük,
ha az a szerény kis ház is elvész az adósságban. Volt némi re-
mény, hogy sikerül kilábalniuk a bajból, de akkor lett beteg
nagyanyó, és a gyógyíttatás, a kórház, a gyógyszerek… hát el-
fogyott a megtakarított pénzecskéjük. A temetés költségei is
magasak voltak, a baj meg nem jár egyedül, apa is elvesztette
munkáját.
Dolgos, erős ember az én párom – mondogatta az anya –
majd csak talál