Category: Vers

Megint itt vagyok
a szóróparcellatéren,
ahol a vízoszloppal
magasra emelkedett
tested por martaléka
– a gravitáció parancsára –
alázuhant az is a virágágyásra,

én is csendben ülök a padon,
pedig kiáltani,
jajongani kellene Érted!

A jövőt már rég elfelejtettem.
Csak a Ma van – s a végén – egy holnap?
Az is ma lesz. És a semmi felé
ilyen üres ma-holnapok tolnak.

A múltat is elfeledtem régen.
Mából lesz a tegnap? – ezt csak sejtem.
Ami zajlik, úgyis itt van, rögtön
a mellettem lassan vánszorgó jelenben.

33. A mobilomnak önálló élete van. Bénázok. Sokszor…
34. Fáradt, mégis elkísér a szobatársam. Betegeskedem.
35. Izgatott csótány kerülgeti mobilom. Kit akarsz hívni?
36. Csupán árucikk. saját könyvemet veszem egy könyvesboltban.
37. Azt csak úgy írtam! S nem tudtam, hogy nem tudtam… Nos, úgy sikerült.
38. Szétreped a hólyagom! Muszáj maradnom: előadás van.
39. Minden fejreáll. Az ágyam is jéghideg. Mért csak most érzem?
40. Szabadon estem. Jeges köveken hever minden fájdalmam.

Életem egyharmadában
fekszem. Hát ez kurvasok.
Három évig vacsorázom,
Másfél-két évig szarok.

Harminckétszer húztak fogat,
kétszer rúgtak jól tökön.
Milliószor alázott meg
más előtt a főnököm.

Most kopognak. – Ki az? – kérdem.
– A halál!
– Csak? Egy pillanat!

hahotázik a Hold
kinevet engemet
mert a félhomályban
fordítva vettem
fel az ingem

ciripelnek a tücskök
nekem zenélnek
pedig én nem is kértem

én sem teszek egyebet
a Halál szemébe
nevetek minden éjjel

Köszönöm a Jó Uraknak!
Nem kell hideg köveken
aludnom, ha az új törvényt
betű szerint követem!

Kegyes Urak, ha szólhatok,
az éhezés kimaradt…
És tiltsák be a kirohadt,
csúnya odvas fogakat!

Gránitszilárd törvényekkel
boldog lesz az életem…

Rácsodálkoztam a Napra.
Ugyanúgy süt rám is,
mint a padon a papra?

Este az ablakon
besüt a Hold.
A mocsárban loholt a kis kobold,
összekacsintott az élő s a holt.

Előjöttek a csillagok.
Már pisszenést se hallhatok,
az ezüst füvön hanyatt vagyok,
hogy lássam, a sok csillag hogy ragyog!

a pünkösdi királynak csak
réz a koronája
nem kell hogy az évszázadok
rozsdáját kiállja

papírpalást festett jogar
országalma fából
aranyfesték az idővel
lekopik magától

Nyolcvanéves szabadságom
töltöm itt, a Földön.
Nagy pechem, hogy éppen most,
és épp a Földön töltöm…

Százezer év fenn a Mennyben,
utána is ennyi,
remélem, hogy legközelebb
máshova kell menni!

Illatos ligetben, lombok hűvösében
szólítjuk kedves madaraink.
Galambok, verebek szárnya repes,
mindent értő szemük szívünkre les,
szembogár nem süt feketébben.

Pázsitunk vaksötét falakhoz lejtő,
földre hullott fekete függöny,
áhított szivárványunk fekete-fehér márványban hasadó üres telér,
kétmarokkal szorított semmi.

Gerlékkel akarunk voltunkká lenni,
ingünkben pucér fiókgalambbal
a gyerekkorba sírva visszalenni.

Megmaradni ok nélkül, okkal.
Azután galambjainkat fölétetjük
havon közelítő jókedvű farkasokkal.