Category: Vers

Nyolcvanéves szabadságom
töltöm itt, a Földön.
Nagy pechem, hogy éppen most,
és épp a Földön töltöm…

Százezer év fenn a Mennyben,
utána is ennyi,
remélem, hogy legközelebb
máshova kell menni!

egy harmincnyolcas
az orrában összegyűrt újságpapír
azt később kivettem
egy negyvenes
egy negyvenkettes
negyvenhármas kétszer – akkor voltam
katona

ez volt az én bakancslistám

Tudod, nekem a postásunk
jó hírt nem is nagyon hozhat…
Nincs már olyan, hogy két szomszéd
este kártyázva borozgat.

Tehetősebb barátaim
elkapják a tekintetet,
ha meglátják, hogy az ember
kissé messzebbről integet.

Eltelt egy nap. Eggyel hosszabb
lett a múltam. És a holnap?
A jövőbe egymás után
ilyen semmi napok tolnak.

a maszk mögött
két állomás között
önmagad
belélegezheted

tiéd az út
amíg járod
tiéd a cél
alig várod

tiéd minden…
…mert minden nincsen

Elveszett csillagként,
Sárga reménnyel világítva várni..
Hogy tudósként,
Kaland kedéllyel, kutatva feltárjon

Az ismeretlen, önként,
Távol, tudatlan bízva szeretni..
Vak fénnyel ragyogva merengni,
Tudva, a csillagász megtalál keresni..

talán jobb lesz talán áspis
gyöngyöt szül a kalamáris
tetkót rajzol alkaromra
nem hétköznap alkalomra

nem találom az eszemet
megittam a faecetet
kimarta a sav a gyomrom
ez lett végül az én poklom

Őszt görgetek magam előtt.
Megsárgult köntösbe bújnak a fák.
Erdő mélyén nem dalol a nyár.
Mögöttem elhervadt,
eltaposott árnyak maradtak.

Mire az őszi falevél lehull,
engedj be szívedbe.
Tán ott, tombol még a nyár.

Mire az utolsó levél lehull,
engedj be magadhoz,
hisz halált hoz a kinti világra
lopakodva az éj.

Glóriát vetett rád a tompa utcalámpafény
először hagytuk ki huszonhatodikán az ünnepnapi háborúkat
hideg volt a kezed az esőtől
testedről foszlottak az évek

Azóta sok reggel elmúlt sok napsütéses óra
a kerti színek egy árnyalattal világosabbak lettek
a természetben nincsenek stádiumok a gyászra
ma öt éve vágtuk ki a körtefákat

Hat küszöböt már átléptem
A hetedik felé megyek szépen
A sebesség nem a régi már
És oly kihalt az út menti táj

Talán valahol a küzdelem végén
Lesz még sok bátorító élmény
És várnak ölelésre tárt karok
Valahogy elmúlni még nem akarok

Nem volt más
Mint önmagát ámító hiú remény
Melyet a váratlan felkavart szenvedély táplált
Kizökkentve megszokott mindennapjaimból
Gondolataimba kivédhetetlen nesztelenül behatolt

Megzabolázhatatlan örvénylenek
Emlékeim a jelenben
Még nem fogva fel
Ingoványra tévedtek
Melyből most nehézkesen

Hömpölyögve
Erőtlen menekülnének
Még Rád néznek
Kérdően…
Ám tagadólag int, némán, szemed
Leplezetlen rosszallással engem
Dorgálnak tekintetükkel
Megértem