Author: Fedél Nélkül szerkesztőség

INTERJÚ
„EGY ÚJ BEKEZDÉS:
BÁTORSÁGOK KÖNYVE”
K
ét színésznővel egyszerre interjút készíteni nem
is olyan könnyű feladat. Különösen akkor, ha
nem csupán pályatársak, hanem hosszú évek
óta barátnők. Gerlits Réka és Mészáros Piros-
ka egymás mondatait befejezve, egymás gon-
dolatait kiegészítve meséltek a Bátorságok Könyvéről, és
ezzel kapcsolatos ötleteikről, terveikről.
Piroska és Réka nevét nem csak azok ismerhetik,
akik gyakori színházlátogatók vagy szeretik a film-
sorozatokat, hanem azok is, akiknek a Facebook és
az Instagram böngészése napi foglalatosság. A Bátor-
ságok Könyve, ez a különös online magazin ezeken
a közösségi oldalakon olvasható, követhető, és azért
érdemes gyakran megnézni, mert ismert és kevésbé
ismert emberek idézik fel, mikor, miért és hogyan
döntöttek bátran egy-egy élethelyzetben.
A sablonos bemutatást igyekszünk elkerülni, és a
játékot, hogy interjúalanyaink egymást mutassák be,
szívesen vállalják. Réka olyan folyékonyan mondja,
mintha készült volna a feladatra.
„Mészáros Piroska 2008-ban Zsámbéki Gábor, Zsó-
tér Sándor, Bodó Viktor osztályában végzett a Szín-
művészetin, majd a Nemzeti Színházba jött, ahol
berakták egy öltözőbe, ahol egy lánnyal öltözött,
aki én voltam. Később szabadúszó lett, de tudni kell
róla, hogy írói vénája is van, nagymamája és apuká-
ja is írással foglalkozott. Rendkívül kalandra kész,
bátor, nagyon-nagyon energikus. Jelenleg egy olyan
monodrámát játszik, amit ő maga írt saját élményei-
ből, ugyanis volt egy rövid időszak, amikor nem volt
munkája és elment egy call centerbe dolgozni. Ezt a
szeletkét az életéből megírta Boronkay Somával és
játssza is Spáh Dávid rendezésében. Az a címe, hogy
Call Girl. Tagja a Terminál Workhouse művészeti
csoportnak, amelynek ügyvezetője vagyok, aztán jött
a Bátorságok Könyve, online magazin, amit együtt
szerkesztünk.”
A bemutatás Piroska szerint is pontos és alapos, bár
aki az életrajzában kutat, azt is megtalálja, hogy tud
németül, angolul és spanyolul. Piroska következik.
„Rékáról

Máté Gábor pályája csodálatosan gazdag. Főiskolai és kezdő
éveiben a legjobbaktól, Székely Gábortól, Zsámbéki Gábortól
tanulhatott, és a legendás Kaposvári Csiky Gergely színházban
nagyszerű kollégákkal játszott együtt. Bármit csinált is később,
színészként, rendezőként, színházcsinálóként és egyetemi ta-
nárként, a Katonában, és máshol is, mindig az értékek mentén
haladt. Munkáját a szakma rengeteg díjjal, köztük Kossuth- és
Jászai díjjal ismerte el. A közönség pedig, érdeklődésével és sze-
retetével jutalmazza.
Máté Gáborral a színházat sújtó problémákról, a kilábalás út-
jairól is beszélgettünk.
Az elmúlt két év nehéz időszak volt a szín-
házak életében. Hogyan élte ezt meg?
A covid alatt rettenetes volt, hogy állandóan azt éreztem,
nekem kell megoldani dolgokat, amiknek a megoldókul-
csa nem nálam van. Korábban azt tapasztaltam a színház
vezetésekor, hogy nálam van a megoldás kulcsa, sőt nem is
a zsebemben, hanem végig a kezemben tartom. Egy ideig
hittem, hogy rajtam múlnak a dolgok, de teljesen új hely-
zet volt, hogy a megoldás lehetősége eltűnt a semmibe.
Mégis éreztem, hogy ebben a semmiben is előre kellene
lépni, kiötölni valamit. Amikor már kitaláltam, egy kicsit
jobb lett, de tudtam, hogy bármit is hoztunk létre, az nem
érte ugyanazt, mint amit eddig csináltunk. Az viszont jó
tapasztalás volt, hogy mennyire szeretnek dolgozni az em-
berek. Minden munkatársam értelmet talált az életében,
amikor végre csináltunk valamit. A szocializmusban élt az
a kifejezés, hogy „a munka nemesít” és bármennyire köz-
helyes és irritáló a mondat, az, hogy a munka hogyan tölti
meg értelemmel az életünket, nagyon kézzelfoghatóvá vált
egy pillanat alatt. Például amikor maszkokat varrtak em-
berek a színházban, még abban is sok örömet találtak. Az
egész helyzet rendkívül deprimáló volt, magamnak is nagy
küzdelmet okozott, hogy hogyan fogok ebből kilábalni.
Ezen már túl vagyunk? Visszatértek a né-
zők?
A Katonának nagyon rendes, elkötelezett közönsége
volt eddig. Az áprilisi jegy

4
Fedél Nélkül – Hajléktalanok lapja
INTERJÚ
EGY KONCERT NE KI-, HANEM BE-
KAPCSOLJON
Vallás, egzisztenciális útkeresés, Istenhit. Zenei szitokszó, tabutéma,
oldschool. A Platon Karataev mégis mesteri szinten bánik a fenti
szavakkal. Miért és milyen céllal, pláne, hogyan csinálják? Ezekre
kerestük a választ Balla Gergellyel, a zenekar frontemberével.
A Platon Karataev egyediségét meghatá-
rozza a vallásközeli témaválasztás. Szemé-
lyes indíttatás vagy kísérlet?
Arról írunk dalokat, amik legbelül foglalkoztatnak min-
ket. Vallásos családban nőttem fel, így ez már kis gyermek-
koromtól kezdve része volt az életemnek, hat rám, így a
zenére is, amit csinálok. A mai napig például számomra
az orgona hangjának van egyfajta szentsége, ami hihetet-
lenül megérint, és emiatt próbálom behozni a Platon ze-
nei világába is ezt a hangzást. A dalok középpontjában az
ember és a szakralitás áll, ezáltal azt szeretném elérni, ha
valaki eljön egy koncertünkre, annak egy kvázi-spirituális
élményben lehessen része. Hogy ha valaki eljön egy Platon
koncertre, az ne ki-, hanem bekapcsolódjon. A dalszöve-
gekben is sokat merítek a vallásos irodalomból, több uta-
lás is van mind az Ó-, mind az Újszövetségre, de a szúfi
misztika, a buddhista hagyomány, vagy taoista gondolatok
is hatással voltak a dalokra. A vallási relativizmus, vagy
szinkretizmus egy megosztó dolog, és sokkal mélyebb
téma ennél, én azonban az ismert hasonlattal élve mégis
inkább úgy látom, hogy mindegyik vallás egy-egy külön út
fel a hegyre, nem emelném egyiket a másik fölé. Számom-
ra személyesen ez egy szüntelen keresés, és egyre inkább
azt veszem észre, hogy amit igazán kutatok, az egy közös
mag a vallásokban, és a hagyományoknak azon részei, me-
lyek az eltéréseket domborítják ki, nem érintenek meg, va-
lahol egy, a lényegre rárakódott rétegnek tartom.
Miért vállaltátok, hogy zenétekkel elindul-
tok a „hegy” felé?
Minden alkotót más és más mozgat meg igazán, bennün-
ket ez foglalkoztat a legintenzívebben. A létezés magjá

4
Fedél Nélkül – Hajléktalanok lapja
INTERJÚ
„AZ IGAZSÁGNAK FELSZABADÍTÓ
EREJE VAN”
Jordán Adélt, a Katona József Színház művészét arra kértük, ezút-
tal olyan kérdésekre válaszoljon, amelyeket a kantinban gyülekező
nézők tettek fel neki.
Donka Ákos, taxis:
Egy „Jordán Adél és a Puszi” koncerten
ismertem meg a későbbi feleségemet, és
még nem bántam meg. Mi lett ezzel a zenei
formációval?
Ennek talán öt-hat éve is lehetett, úgyhogy gratulálok
nekik. Úgy tudom, ma már Puszi zenekar sincsen, nem is
él mindenki Magyarországon a tagjai közül. Annyira „el-
szaporodtak” a színházi munkáim, hogy kénytelen voltam
választani. A koncertezés nem maradt el teljesen, fellépek
néha a Budapest Bárral és évfordulók, ünnepek alkalmá-
val sok színész társammal örömmel énekelek Cseh Tamást.
Még kamasz koromban ismertem meg Dévényi Ádámot,
aki Bereményihez hasonlóan dalszerző is, és mesteremnek
mondhatom. Tizenhét éves korom óra koncerteztem vele
kisebb klubokban, később még egy előadást is létrehoz-
tunk a dalaiból.
Annus József, számítástechnikus:
Pár napja láttam az „Apák és fiúk” című
előadásban. Ilyen egységes teljesítményt,
minden apró mozzanatában hibátlannak
tűnő előadást nem láttam a legendás „Há-
rom nővér” óta. El tudná magát képzelni
kisebb tehetségekből álló társulatban is,
vagy most már ez a mérce?
Nehezen tudnék más közeget elképzelni. A Katonának
az a nagy erénye és előnye, hogy sorakoznak benne a te-
hetségek, és gyakran előfordul, hogy egyik este főszerepet
játszik valaki, másik este pedig jóval kisebbet. Amikor a
társulatba kerültem, úgy éreztem magam, mintha egy
puzzle kirakós játék egyik darabkája lennék, amelyben
a kapcsolódásoknak nagyon fontos a pontos illeszkedése.
Van olyan színész is, aki nagy tehetség, de mégse illik egy
ilyen típusú társulatba. És nem csak azért, mert gondolko-
dásban, világlátásban nem passzol hozzánk, hiszen ezerfé-
lék vagyunk mindannyian. A társulati léthez komoly alá-
zat kell. Nálunk, úgy érzem, „allűrmentesek” a színészek,
kevés helye

4
Fedél Nélkül – Hajléktalanok lapja
INTERJÚ
„EGYMÁST SEGÍTVE
ÉS ÉPÍTVE”
Duda Éva rendező, koreográfus, csodálatos művész és remek szer-
vező. Pályájának húsz évéről, terveiről, és felelősségteljes társadal-
mi szerepéről is beszélgettünk.
Több mint 20 éve vagy már a pályán. Tudnál
mérföldköveket említeni, amik meghatározó-
ak voltak?
A főiskola elvégzése után két irányba indultam el, és mind-
kettőn ma is haladok. Az egyik a kísérletező út, saját, önálló
művek létrehozásával. 2003-ban volt az első saját rendezésű,
Bolyongó című előadásom, a Kis Herceg inspirációjára. Ez
a produkció és a Faun, amelyet az Egy Faun délutánja című
műből írtam át, adaptációk voltak, de az összes többi dara-
bom saját szerzemény. Még fiatal koromban kezdtem el önál-
ló útra térni, megkeresni a forrásokat ahhoz, hogy szabadon,
függetlenül tudjak dolgozni, azaz táncelőadásokat létrehozni
nem szórakoztató, hanem művészi célokkal.
Ezzel párhuzamosan egy másik vonalon is elindultam,
közreműködve nagylétszámú színházi produkciók, musical-
ek, operák, zenés előadások megkoreografálásában. Ilyenkor
felkérésekre dolgozom és alkalmazkodnom kell ugyan, mégis
felhőtlen érzés, hogy nem mindenért, csak a saját munká-
mért vagyok felelős, ami felszabadító. A másik oldalon, ahol
én vagyok egy produkció életrehívója, gyújtópontja, és gya-
korlatilag a producere is, ott a kezdetektől én viszem végig a
folyamatokat és ezáltal jóval nagyobb felelősség hárul rám.
Mindkét verzióban otthon érzem magam, de másképp élem
meg.
Fontos mérföldkő volt az életemben, amikor 22 éves korom-
ban Kerényi Miklós Gábor, aki akkor az Operaház főrendezője
volt, elhívott, hogy a Szegedi Szabadtéri Játékokon, az egyik
operájához készítsek koreográfiát. Ez óriási dolog volt, senki
ilyen fiatalon ott nem rúgott még labdába és onnantól még
sok-sok éven keresztül sok ezer ember látta ott a munkáimat,
ráadásul hazai pályán, mivel eredendően szegedi vagyok.
Miután végeztem a tanulmányaimmal Budapesten, nagyon
jó alkotói kapcsolat alak

Interjú Pincz Petrával, az Áthidaló Iskola Előkészítő Prog-
ram alapítójával
Mit kell azon érteni, hogy „Áthidaló Prog-
ram”?
Nem gerendákra és boltívekre kell gondolni. Nagycso-
portos óvodásokat készítünk fel az iskolára. Az a célunk,
hogy azok a gyerekek, akik ebben a tanévben nagycso-
portba járnak, minél magabiztosabban, minél több tudás-
sal kezdhessék el szeptemberben az első osztályt. Akkor
végezzük jól a munkánkat, ha a gyerekek lelkes izgalom-
mal, felkészülten várják az iskolát.
A csoportjaitokba olyan gyerekeket vártok,
akik valamilyen készség terén nagyon le-
maradtak?
Úgy gondolom, annak a gyerkőcnek is hasznos lehet a
programunk, akivel semmilyen probléma nem merült
fel, hiszen mindenkinek vannak fejlesztésre váró készsé-
gei. Mivel komplex programmal várjuk őket, és nem csak
egy-két részképességre fókuszálunk, hamar megtaláljuk,
kinek mi az erőssége és miben kellene egy kicsit fejlődni.
Például fontosnak tartjuk az olvasás és az írás alapjainak
megtanulását, vannak, akiknek ez nem okoz nehézséget,
míg másoknak a logikai alapú játékok mennek jobban. A
matematika terén arra törekszünk, hogy a program végé-
re tízes számkörben összeadjanak és kivonjanak, mindezt
játékosan, és bár betűket írni és olvasni nem tanulunk, de
az összes olyan íráselemmel megismerkednek, amelyek ké-
sőbb az íráshoz szükségesek.
Hogyan találtok új jelentkezőkre?
Manapság a szülők tájékozódnak az interneten, milyen
kritériumai vannak az iskolaérettségnek, hogyan tudnák
gyermeküket segíteni, és nem kell bizonygatnunk, men�-
nyire hasznos lehet a munkánk. Sokan tehát így találnak
ránk. Az is előfordul, hogy az óvodapedagógus hívja fel
a figyelmet arra, ha egy gyereknél valamilyen készség te-
rén kiemelkedő teljesítményt vagy lemaradást tapasztal és
hozzánk irányítja a szülőt.
Ma már 58 településen elérhető franchise
hálózat vagytok. Hogyan jött az ötlet, hogy
erre a szolgáltatásra ekkora kereslet lehet?
A gondolat, hogy én ilyesmivel szeretnék foglalkozni, az
óvodapedagógusi tanulm

4
Fedél Nélkül – Hajléktalanok lapja
INTERJÚ
SZABAD AKARAT –
IGAZI AUTENTIKUS LÉTEZÉS
Orvos-Tóth Noémi klinikai szakpszichológusként arra tette fel az
életét, hogy segítsen nekünk megérteni, hogy miért érezzük rosszul ma-
gukat a saját életünkben. Nagyhatású könyvei is segítenek megtalálni
igazi énünket, és vezetnek a fájdalmas, nehéz úton a gyógyulás felé.
Hogyan és miért választottad ezt a szakmát?
Mindig visszahúzódó, introvertált gyerek voltam, aki inkább
figyelte az eseményeket, mintsem részt vett volna benne. Ez a fi-
gyelem idővel segített abban, hogy olyan dolgokat is észrevegyek
az emberi kapcsolatok működéséből, amit általában a gyerekek
nem szoktak. Rájöttem, hogy ebből a figyelemből körvonala-
zódik több olyan téma, amiben segíteni tudnék az embereknek.
Édesanyám gyerekkori barátjának a férje Németországban volt
pszichológus. Amikor alkalmunk volt találkozni, mindig me-
sélt az eseteiről, a munkájáról. Ámulva hallgattam. Különösen
az fogott meg, amikor bemutatta, hogyan lehet egy szorongó,
pánikrohamokkal küzdő emberen segíteni. Azt gondoltam, ha
valaminek van értelme az életben, akkor ez az. Különböző var-
gabetűk után, 30 éves koromban egy pályamódosítással mertem
belevágni ebbe a szakmába. Első perctől éreztem, hogy végre a
helyemen vagyok. Nem munkának, hanem a hivatásomnak te-
kintem.
Hogyan született az első könyved az Örökölt sors,
ami három éve folyamatosan hihetetlenül népszerű?
Mire a könyv megírására felkérést kaptam, szinte az egész
könyv ott volt a fejemben. Az a rengeteg tudásrészecske, amik-
re a különböző képzések során szert tettem, már kerek egésszé
vált, így szinte, kibuggyantak belőlem a fejezetek. Emlékszem,
hogy sokszor amikor tudományos cikket olvastam vagy előadá-
son ültem, és egyszer csak megértettem az összefüggéseket, alig
bírtam magammal, azt éreztem, nekem ezt másokkal is meg kell
osztanom. Ilyenkor általában felhívtam a barátaimat vagy édes-
anyámat és hatalmas lelkesedéssel magyaráztam nekik a „felfe-
dezéseimet”.
Szerinte

4
Fedél Nélkül – Hajléktalanok lapja
INTERJÚ
KISZOLGÁLÓ KISZOLGÁLTATOTT-
SÁG
E
gy hotel emeletén berendezett stúdió előtt találkoz-
tunk. Mielőtt kilépett az ajtón nagy hévvel kiabált
a színpadról, csak az nem hallotta, akinek nincs
füle. Az ajtón mégis egy higgadt színész lépett ki.
Pedig erre van a legkevesebb oka. Kisgyerekes édes-
apa, szabadúszó színész és alighogy túl van első önálló estjének
bemutatóján.
Miért kiabáltál bent?
Mielőtt jöttetek a Bóta Café januári felvételét forgat-
ták velem, amiben felkavaró kérdéseket kaptam. Eszenyi
Enikőről és a Vígszínházban tapasztalt és átélt események-
ről kérdeztek: a hatalommal való visszaélésről, arról, ho-
gyan sérültem ebben. De a felvétel végén elbizonytalanod-
tam, hogy vajon a megfelelő sztorikkal szemléltettem-e az
eseményeket, ezért eljátszottam két jelentet, amiben álta-
lam megszólalt Enikő. Ezt hallottátok.
Négy éve jöttél el a Vígszínházból, azóta
más társulatoknál, főműsoridőben lát a
közönség, startup-ot alapítottál, tavaly de-
cemberen pedig bemutattad első önálló es-
ted, amit idén tovább játszol az ország leg-
több pontján. Hogy vagy?
Ha csak az utóbbira, a Kitolás című estemre gondolok,
azt hiszem, így érzi magát egy rockstar! Szinte az eddigi
összes helyen elképesztő fogadtatást kaptam, a közönség
minden poénra reagált, nagyon felemelő. Euforikus él-
mény! Fantasztikus. De játszottam Sződligeten is olyan
körülmények közt, amilyenek között soha nem álltam
még nézők elé. Egy tornateremben adtam elő a vígjátékot,
aminek az egyik sajátossága volt, hogy nem lehetett lekap-
csolni a nézőtér felett a villanyt. Kevésbé vagyok hozzá-
szokva, hogy ennyire közvetlenül lássam a reakciókat, de
azt hiszem, nem zavart volna, ha közönség egyik tagján
nem éreztem volna totális kívülállóságot. Ez meglehetősen
kizökkentett. Feltűnt, hogy hiába csapkodja nevetéstől
nyolcvan ember a térdét, az az egy komor arc elviszi a fi-
gyelmem. Az előadás végére olyan zavart lettem, hogy egy
tartalmi ugrást is elkövettem a szövegb

4
Fedél Nélkül – Hajléktalanok lapja
INTERJÚ
„SZÍVBEMARKOLÓ PILLANATAINK
VOLTAK”
Interjú Gombó Viola Lotti színésznővel
Kezdjük egyszerű, bemelegítő kérdéssel.
Mi a neved?
A teljes nevem Gombó Viola Lotti, de még az egyete-
men megkérdeztem Máté Gábortól, hogyan kellene hasz-
nálnom a nevemet, és ő nem igazán tartotta nyerőnek, ha
valaki három nevet visel. Említett egy olyan legendát is,
amiről egy színművészetis diák írt régen, hogy a háromne-
vű színészeknek az ilyesmi balszerencsét hoz. Én meg rá-
adásul babonás is vagyok, halálra rémültem. Viszont az is
szempont, hogy tudom, milyen sokat gondolkodott édes-
anyám, amikor ezt a két keresztnevet kitalálta nekem. Ha
mégis a kétnevűség mellett fogok dönteni, akkor a Violát
szeretném erősíteni, az jobban kifejezi a személyiségem
komolyabb, felnőttesebb részét. A film gyártói természe-
tesnek vették, hogy Viola és Lotti is vagyok, de Orlai Ti-
bortól már azt kértem a színházban, hogy a plakátokon
hadd legyek inkább csak Viola.
Tagja vagy annak a „forradalmi nemzedék-
nek”, amely a Színház- és Filmművészeti
Egyetem hatalmi szóval történő átalakítá-
sa elleni tiltakozást belülről élte át. Hogyan
látod ezt utólag?
Gimnázium után Kaposváron kezdtem, de elégedetlen
voltam az oktatással. Jelentkeztem és felvételiztem Buda-
pestre, ahol Pelsőczy Réka és Rába Roland osztályába vet-
tek fel, és rengeteg tudást, élményt kaptunk az évek során.
Amikor veszélybe került az egyetemünk függetlensége, az
egyetem-foglalásunknak a járvány miatt lett vége, a bloká-
dot hazavittük magunkkal az online térbe. Azóta is sokat
foglalkoztat, milyen furcsa, hogy a FreeSZFE Egyesületről
kell beszélnünk és nem a 156 éves Színház és Filmművésze-
ti Egyetemről. Ez most egy gyászfolyamat volt? Poszttrau-
más stressz az életemben? Hogyan gondoljak rá? Számom-
ra nem az fontos, hogy győztünk-e, hiszen egy ilyen jellegű
és ennyi pénzzel rendelkező hatalom ellen ilyen eszközök-
kel nem lehet győzni. Viszont erkölcsi fölényt lehet elérni,
és hálás vagyok a

Beszélgetőtársam Kriszt László rendező, koreográfus, a Kazán
István kamaraszínház direktora, akinek egy komoly kérdést sze-
gezek!
Ki az a Kriszt László?
Ilyenkor mindig nehéz a válasz, hiszen a mindenkori
ember, komplexitást, összetettséget feltételez. Ebbe min-
den beletartozik, a gyerekkor, az ifjúkor a felnőtt kor az
idős kor, a megélt hibák, kudarcok, bánatok, sikerek és
örömök egyaránt, de ide tartoznak a megélt fizikai és ér-
zelmi élmények, a mesterek, a hozott és elsajátított tudás
és kompetenciák. Ez mind mi vagyunk. Most! Ha földrajzi
helyhez akarom kötni magam, akkor 40 év Angyalföld a
meghatározó. Ha érzelmileg akarom magam meghatároz-
ni, akkor a nevelőszülői háttér a gyerekkori iskolák, ba-
rátságok, az ifjúkori szerelmek. Ha az álmaimra gondolok,
akkor a zenés színház a klasszikus balett és musicaltánc,
később színházi rendezés-koreográfusság, Ha lelkileg aka-
rom magamat meghatározni, akkor a soha el nem fogyó
hit az emberségben, az értékekben. „Az ember a semmi-
hez képest minden, a mindenséghez képest semmi.”
Milyen út vezetett a Tripolisz szomszédsá-
gából a színházba?
A Tripolisztól nem messze laktunk Angyalföldön, a Tahi
utcában, értelemszerű volt, hogy Tomori Pál Általános Is-
kolába jártam, így hamar megismertem az ottani srácokat,
akikből mára, nem egy neves roma muzsikus lett. Persze
sokan voltak, akik vagányként élték későbbi életüket.
Mit mond neked ez a szó, „vagány”?
Nehéz a mai fiataloknak lefordítani, és sokan össze is
keverik a csibésszel! A vagányok nem féltek senkitől, kiáll-
tak egymás mellett, szó nélkül indultak egymásért, család-
jukért, még ha pofozkodni kellett is. De a munkától sem
féltek! A csibészek, már inkább a zavarosban pecáztak,
sokszor átlépve a törvény kordonján. A 70-es években még
így működtek a külvárosi srácok, akik közül persze sokan
lettek híres sportolók, művészek is. Ami ebből a korsza-
komból lényeges, hogy volt gyerekkorunk, hiszen a bará-
tok, a grundfoci, a csocsó és pingpong csaták, a szánkózás,
nem is