Máté Gábor pályája csodálatosan gazdag. Főiskolai és kezdő
éveiben a legjobbaktól, Székely Gábortól, Zsámbéki Gábortól
tanulhatott, és a legendás Kaposvári Csiky Gergely színházban
nagyszerű kollégákkal játszott együtt. Bármit csinált is később,
színészként, rendezőként, színházcsinálóként és egyetemi ta-
nárként, a Katonában, és máshol is, mindig az értékek mentén
haladt. Munkáját a szakma rengeteg díjjal, köztük Kossuth- és
Jászai díjjal ismerte el. A közönség pedig, érdeklődésével és sze-
retetével jutalmazza.
Máté Gáborral a színházat sújtó problémákról, a kilábalás út-
jairól is beszélgettünk.
Az elmúlt két év nehéz időszak volt a szín-
házak életében. Hogyan élte ezt meg?
A covid alatt rettenetes volt, hogy állandóan azt éreztem,
nekem kell megoldani dolgokat, amiknek a megoldókul-
csa nem nálam van. Korábban azt tapasztaltam a színház
vezetésekor, hogy nálam van a megoldás kulcsa, sőt nem is
a zsebemben, hanem végig a kezemben tartom. Egy ideig
hittem, hogy rajtam múlnak a dolgok, de teljesen új hely-
zet volt, hogy a megoldás lehetősége eltűnt a semmibe.
Mégis éreztem, hogy ebben a semmiben is előre kellene
lépni, kiötölni valamit. Amikor már kitaláltam, egy kicsit
jobb lett, de tudtam, hogy bármit is hoztunk létre, az nem
érte ugyanazt, mint amit eddig csináltunk. Az viszont jó
tapasztalás volt, hogy mennyire szeretnek dolgozni az em-
berek. Minden munkatársam értelmet talált az életében,
amikor végre csináltunk valamit. A szocializmusban élt az
a kifejezés, hogy „a munka nemesít” és bármennyire köz-
helyes és irritáló a mondat, az, hogy a munka hogyan tölti
meg értelemmel az életünket, nagyon kézzelfoghatóvá vált
egy pillanat alatt. Például amikor maszkokat varrtak em-
berek a színházban, még abban is sok örömet találtak. Az
egész helyzet rendkívül deprimáló volt, magamnak is nagy
küzdelmet okozott, hogy hogyan fogok ebből kilábalni.
Ezen már túl vagyunk? Visszatértek a né-
zők?
A Katonának nagyon rendes, elkötelezett közönsége
volt eddig. Az áprilisi jegy