Category: Archívum

egy ideje már számok bűvöletében élek
pár gramm szénhidrát fölötti egyszeri étek nekem már vétek
tehát mérek porciózok csomagolok sütök főzök
közben az agyam pörög sistereg hörög sőt hőzöng
paradicsom paprika uborka madársaláta
annyi répa az arcomba amitől egy nyúl is behányna
kókuszzsíron pirított hal ó édes faszom
néha egy kis csokiért a lelkem is eladom
zéró kóla majdnem lehet de nem lehet mégse
mehet az aszpartám miatt az is a trébe
kakaó túrórudi keksz na még mit nem
egy magamfajtánál sajna már nincs az az Isten
helyette van fekvőtámasz hasizom bicikli súlyzó
így válik egyre szemrevalóbbá többek között a púzó
laborom s hite alapján ezt a doktor is igazolta
„látja Ferenc két hónap diéta után a segge is jó meg a kortizolja”
triglicerid inzulin glükóz homa index
miattatok Ferenc a mekibe menüt soha már nem vesz
elárultam őket többé oda se mehetek vissza
sors-menümben nagy betűkkel van
a NATÚR CSIRKEMELL beírva
Sági Ferenc

Törd le szárnyam, dobd a tűzre,
érzed, mily keserű füstje?
Szédelegnek fagyott napok,
azt hiszem, most belehalok.
Lassan őröl Isten malma,
fulladok a pusztulatba,
reccsen a csont, kiált sirály,
hány korty kéne, hány korty cián?
Ötvös Németh Edit

az italpult-oltár elé
cipeli a lélek a testet emlék-ünnep gyanánt
üres helyét az ember a semmihez így méri –
fedél nélkül
Szente B. Levente

A dalomat ne hallja senki
avítt, fars, úgy szól, mint a verkli
magamat tekerem szólamra
hiába, nincs taktus sóhajra
csak vágy, amely bennem dübörög
s ha dalomra csak hümmögök
akkor bennem úgy izzik a düh
mint testen az utálatos rüh.
A dalomat ne hallja senki
vén, bariton, akár a verkli
néha még hallom csendben szólni
talán fars, s mily édesen ósdi.
Nagy Gusztáv

Hatalom, halld meg milliárdok szavát,
mit ellenünk teszel nem tűrjük tovább!
Százmilliók halnak éhen,
s te csak mosolyogsz az újságban a képen?
Ha oly nagy vagy, hogy messzire nyúlik a kezed,
miért fegyvert osztogatsz? Miért nem kenyeret?
Miért keresel annyit, mint tízezer embered,
egy pénzeszsák tán mindent megtehet?
Mitől vagy te különb? Hogy palotában élsz?
Mi lesz, ha elvesszük? Ettől nem félsz?
Eljött a nap, hogy felkérjünk –
légy a nyomorban a vendégünk!
Sóvárogva állj egy kirakat előtt,
vagy gyermeked sírjánál, kit egy drogos lelőtt.
Érezd, hogy kicsinyek rángatják ruhádat,
sírnak, mert ételt egy hete nem láttak!
Apjuk börtönben – ennivalót lopott,
alamizsna helyett két évet kapott.
Nővérük a testét árulja odakinn,
fizetsége verés és heroin,
anyjuk magába fordult és az italhoz,
nem hívja kölykeit az asztalhoz.
Hogy mért élnek így? Gondolkozz kicsit!
Azért, hogy vehess egy nyolcadik kocsit!
Ha megelégednél a magadé felével,
ez a család se hullana széjjel.
A pénzedért felelősséget vegyél,
ne mindent önzésből tegyél,
halld meg a szót, mi eddig is kért,
ne kelljen ontanunk vért.
Hatalom, halld meg milliárdok szavát!
Mit ellenünk tesztek, nem tűrjük tovább!
Branyó
Jakab munkája

szonettciklus PM-hez
I-XV.

Remélem, hogy erősebb lesz, a véletlen hatalmánál
sorsom fölé kerekedésem, és hogy össze nem koszolom
tiszta szívem, hogy maradjon remény, legalább egy halvány,
hogy elkenhessem a beteg ajkamon a bús mosolyom.
Hogy szemetet nem csinálok az ihletből és a tárgyból,
hogy a babért sikerül majd a szögről leakasztanom;
kilépve a ridegségből és a lámpafényes árnyból,
kicserélve a viaszkos, rozoga, szürke asztalom.
Nem nyelve a sötét levest, nem nyögve a világ-panaszt,
nem gondolva hogy lesz utam, lesz célom, és hogy lesz párom;
kinek elmondhatnám, hogyan várom én a virágtavaszt,
hadd lehessen az életem mellette egy mélységes álom.
Megfeledkezve a gondról, a nehézségről, a bajról,
hogy ne homályosítsa el könnyed többé a sorokat;
lekaparva a sok fehér árnyékfoltot a falról,
hogy a lelkem soha többé ne vessen már véglobokat.
Remélve hogy erényeim nem vesznek bele az érdekbe,
hogy közöttünk a kölcsönös tisztelet ülje a nászát;
hogy az arcom ne mártsam már a kétes sötétekbe,
hallgatva a tűnő világ zajának szétpattanását.
Hogy a helyes utat el nem tévesztem, el nem tipegem,
zuhanva újra a földre, és taposódva a sárba;
bús és fagyos vonásokkal feszítve meredt idegem,
hogy ne várjon, csak a holnap nagy és szürke pusztasága.
Attól tartva, hogy a végzet asszonya majd újra lecsap,
úgy érezve minden visszatart, visszahúz, és minden gátol;
nem tudva hogy mi értelme, elfulladva, küszködve csak,
hogy mássá ne is lehessek a változás serény kengyelfutójából.
Vágyva az előrelépést, a szabadságot, a derűt,
hogy felismerjem tetteim, igyekezetem és képem;
hogy dermedt vonásaimból ne faragjak szoborszerűt,
végleg elveszve a fájó élet lassú tengetésében.
Hogy megtaláljam végre a múzsám homlokát és száját,
remélve hogy bűneimbe többé már bele nem halok;
hogy többet láthass bennem, mint az élet árva páriáját,
feledve a sok tompa kínt, amitől a keblem sajog.
Készen a megújulásra minden áldott minutába,
hogy eggyé válhassanak mind az összetördelt részek itt;
nem akarva beöltözni többé a bohócruhába,
mint akit a zord őrület meg nem kísért és részegít.
Móritz Mátyás