Category: Archívum

Remélem, hogy erősebb lesz, a véletlen hatalmánál
sorsom fölé kerekedésem, és hogy össze nem koszolom
tiszta szívem, hogy maradjon remény, legalább egy halvány,
hogy elkenhessem a beteg ajkamon a bús mosolyom.
Hogy szemetet nem csinálok az ihletből és a tárgyból,
hogy a babért sikerül majd a szögről leakasztanom;
kilépve a ridegségből és a lámpafényes árnyból,
kicserélve a viaszkos, rozoga, szürke asztalom.
Nem nyelve a sötét levest, nem nyögve a világ-panaszt,
nem gondolva hogy lesz utam, lesz célom, és hogy lesz párom;
kinek elmondhatnám, hogyan várom én a virágtavaszt,
hadd lehessen az életem mellette egy mélységes álom.
Megfeledkezve a gondról, a nehézségről, a bajról,
hogy ne homályosítsa el könnyed többé a sorokat;
lekaparva a sok fehér árnyékfoltot a falról,
hogy a lelkem soha többé ne vessen már véglobokat.
Remélve hogy erényeim nem vesznek bele az érdekbe,
hogy közöttünk a kölcsönös tisztelet ülje a nászát;
hogy az arcom ne mártsam már a kétes sötétekbe,
hallgatva a tűnő világ zajának szétpattanását.
Hogy a helyes utat el nem tévesztem, el nem tipegem,
zuhanva újra a földre, és taposódva a sárba;
bús és fagyos vonásokkal feszítve meredt idegem,
hogy ne várjon, csak a holnap nagy és szürke pusztasága.
Attól tartva, hogy a végzet asszonya majd újra lecsap,
úgy érezve minden visszatart, visszahúz, és minden gátol;
nem tudva hogy mi értelme, elfulladva, küszködve csak,
hogy mássá ne is lehessek a változás serény kengyelfutójából.
Vágyva az előrelépést, a szabadságot, a derűt,
hogy felismerjem tetteim, igyekezetem és képem;
hogy dermedt vonásaimból ne faragjak szoborszerűt,
végleg elveszve a fájó élet lassú tengetésében.
Hogy megtaláljam végre a múzsám homlokát és száját,
remélve hogy bűneimbe többé már bele nem halok;
hogy többet láthass bennem, mint az élet árva páriáját,
feledve a sok tompa kínt, amitől a keblem sajog.
Készen a megújulásra minden áldott minutába,
hogy eggyé válhassanak mind az összetördelt részek itt;
nem akarva beöltözni többé a bohócruhába,
mint akit a zord őrület meg nem kísért és részegít.
Móritz Mátyás

Tavasznak bimbót bontó virágai:
ti hiú asszonyok s ifjonti lányok
az első csalogató napsugárnak engedve
szépséges melletek a világnak kitárjátok,
s tenyérnyire szabatjátok libbenő szoknyátok –
míg én vágyteli zsákkal a hátamon
zihálva loholok utánatok, és mind többször
csak simuló árnyékként borulhatok rátok,
mert rajtam is fog a születési átok:
„Lám te is megöregedtél, enbarátom!”
Drégely István

Mindig a katedrális melletti buszmegállóban
üvöltözött a járdával, mint aki folyton csak
az Ördöggel vitatkozik.
Nem volt semmije, csak egy papucsa,
egy mackóalsója és egy pólója.
Volt, aki kezet rázott vele, volt, aki lezavarta
a 7-esről az édesanyjába. Nem magyar volt.
Gyónni mentem hozzá. Gondoltam, majd
rajzol valamit fekete krétával a betonra,
amivel soha nem tud kiegyezni,
és én majd elgondolkodhatok
azon, hogy honnan és minek
van krétája és miért
éppen fekete.
Vasas Tamás

Lelkileg tört vagyok
Fázom és koplalok
Könny fedi szemeim…
Elhagytak szüleim.
A cipőm szaggatott
Ruhám is megkopott
Betegen vándorlok…
Jólétről álmodok.
Sínylődök erdőben
Sátoros kégliben
Munkám se lehet…
Mindenki elkerget.
Az utcán koldulok
Piacon lejmolok…
Kukában keresem
Kiszáradt ételem.
Felejtvén kínomat
Leiszom magamat,
Szánalom, megvetés
Sorsom csak szenvedés.
Gyászos az életem.
Tönkre tett végzetem
Télen ha megfagyok,
Hósírban porladok.
Sömjéni
Fábián István: A koldus kutyája

Leszállt az est. Kapu nyikordult.
A sarkon a koldus éppen befordult.
Kezében koszos szatyor, lábánál vézna eb.
Botorkáltak a semmibe, komótos csendesen.
Három kamasz, még nem láttak sok tavaszt,
– de a szőlő levét már nem frissítőnek itták –
gajdolt, üvöltözött. A kukákat félrerúgták.
Nem tudták, hány nap van benne rejtve.
Mennyi kincs. Mennyei falatok,
penészes kifli, száraz szalámivég.
A tegnapi nincs, ami ma lehetne sovány vacsora.
A csekély esély a talán holnapra.
Nélkülük de könnyen itt a vég.
Ez a szerencsétlen már régen nem kért.
A három suhancnak gyötrő éhségtől
még nem sajgott a gyomra.
Könyékig sem nyúltak volna soha ilyen mocsokba.
Nem érezték még, az az egy falat, lehet,
életükben pár nap kínt, vagy hosszabb
gyötrő szenvedést jelent.
Nekik mindez nem volt más csak undorító szemét,
mint koldus meg kutyája. Bár tőlük enni egyik sem kért.
Mégis körbekapták őket, s röhögve nagyokat,
véresre verték a szerencsétlent.
Csak úgy roppant a koponya.
Az ebét sem kímélték, – az ilyen hogyan is tudná –.
Nagyokat rúgtak belé addig, míg megunták.
Majd a görcsbe rándult testeket leköpve továbbálltak.
A kapun – nem is olyan messze – halkan
ráfordították a zárat.
Bara Anna

A semmi falaim közt őrlődöm;
a semmi falai közt gyötrődöm.
Verset írnak rólam! – ujjong a semmi,
– két perc hírnév kijár, s az nem semmi!
A semmi hangja szól fülembe,
semmitmondó szép ütembe’.
A semmim falai közt múzsám semmi,
ezen a helyen a nevem is csak ennyi.
Ne is próbálj meg valaki lenni,
megtöri lelkedet hamar a semmi.
Két betű, négy szám: a neved itt ennyi,
lelked, ha volt: kifakult semmi.
Szamócza

Halovány képek suhannak át az éjeken.
Álom, vagy egykor volt valóság? – kérdezem.
Bőrömhöz simul a paplan alatti sötét,
s míg verejtékbe gyűjtöm fájdalmam könnyét,
átölelnek kedves, cikázó éji árnyak.
Csöndemre láthatatlan angyalok vigyáznak.
Arany-Tóth Katalin