Category: Vers

Haiku-lánc
1-8.
Sárközi László

Nem akarom, hogy Isten kertjében miattam káromoljatok
Az Ő neve hagyja el borgőzös szájatok
Mikor fagyos földön nem fog csákánytok
Alszik a föld, pihen
Hagyjátok, sebet rajta ne ejtsetek
Ne zúgjon értem rozsdás harang
S kísérjen azt sem tudom ki, s honnan
Keresztet vetni régen elfelejtettem
Ostya íze szájamat sohasem érintette
Eskűt szegett
Esküt szegtem
Holtomiglan
Holtomiglan
Urnámat keze soha ne érinthesse
Hamvaimat ne bántsa könnyes tekintete
Havas föld sírhanton nyomait meg ne őrizze
Mely alatt nyugszanak szüleim, kikhez megtérek
Kovács Zsolt

el kellene már mondanom egyszer milyen érzés az mikor híznak szemedben a csillagok
mikor tágulnak testedben az erek szeretkezéseink közben
lobban szemeidre szerelmünk fénye öledben ring szerényen borostás arcom
mikor elnyúlnak puhán a csúcs után tagjaid vérbő nedveid csorognak az égen
s mint sárkányrepülő szállnak bennünk a nyugodt percek
el kellene már mondanom egyszer milyen érzés az mikor híznak szemedben a csillagok
mikor megállnak a szavak bennem s ömlik belőlem a szerelem mint Etna csúcsáról a láva
mikor köröznek felettünk boldog órák repülnek velünk csivitelő éjek
mikor minden pillanat mosolyodba fúródik akár zuhanás után a papírrepülők
mikor nincs alattunk veszélyes szakadék csak hullámzó tenger
csendes öbölben kikötött csónakok versekbe rendezett mondatok
el kellene már mondanom egyszer milyen érzés az mikor híznak szemedben a csillagok
mikor a botorkáló régi nappalokra fátylat terít megbocsátásod
mikor elvéreznek éveink harcmezőin a lelkünkbe lőtt pipacsok
csak fekszünk ájultan és az sem érdekel bennünket ragyognak- e még ránk fénylő holnapok
Ketykó István

Bennem akkor is, mindig nyár lesz,
ha megvénülve hangtalan sír a táj.
Rozsdás avar fedi be a ligetet,
hol az ős fák lombajai alatt,
megzörren az ősz-idő.
Fájdalmukban jajdulnak a hegyek,
mezőkön megsárgulva, földekre borul a kalász.
Deressé vált határban varjak kárálnak
mert közeleg a tél.
Szürke, ködös hajnalok elfedik
dús rétek zöldellő bársonyát.
Bennem akkor is, mindig nyár lesz,
ha lépteim nyomát mossa az eső.
Kopottan a házak faláról,
hömpölyög megáradva a folyó,
ha sorfalat állanak,
meghajolva, zord szélben
feszítve, fasoron a jegenyefák,
s széltől táncoltatott leveleket söpör
elém az őszelő idő.
Bennem akkor is, mindig nyár lesz,
ha pírjában sebzett arcomon,
ráncaimban sóhajtanak a holnapok,
fekete csuhát öltve magára
ablakomon kopogtat a magány,
s csend üli meg az otthon melegét,
hol a gyertya pisla fénye ád világot,
az időt megállítva keresem benne
múltam válaszát.
Bella Beáta

Olybá tehetnéd
E földet mint egy álomország
Szétszabdalva láncaidat
Mosolyoghatnál
De te bedőlsz minden
Vak dumának s a társadalom lomtalanításának
Azután csak lesel a lesvonalról
– pár napja itt még százezerszám voltunk
Most meg hárman kérdezzük
Hol marad a gól?
Mélosz

Be kell látni végre: egyszer
leszakad ez a mennyezet is!
A vakolat már hónapok óta hull a szemembe,
könnyeket csal ki, törölgetem,
elnézek balra, a háztetők fölött,
megbámulom a delelő bárányfelhőt,
a céljavesztett postagalamb tiszeletköreit –
Ez a galamb! Mióta már, hogy visszatér!
Nem sejti még, hogy látom, figyelem,
újabban kiszámítom minden mozdulatát:
az antennák, a villámhárítók között
másodpercek alatt fölrajzolja
egyetlen emberélet évezredes verdesését –
Hull, csak hull a vakolat a fejem fölött,
törölgetem szememből a homokot, a meszet,
betűket karcolászok megint a terepszínű papírra,
jeleket lapszélre, amelyikből még sejthető
az emberélet –
Herceg Árpád (1954-2016)
Szamócza: Kilátástalanság

akkor már nem csak az évek hátrányát cipelted
az én bajom jó pár stádiummal elmaradt a tiéd mellett
csak egy bébiráknak tűnt
(aztán persze később felnőtt)
szóval én már-már gyógyulni látszottam
tudva hogy sem nézni sem aludni
nem lehet náladnál feladóbban
és húztalak én is meg más is ezt veled akartam túlélni
aztán az utolsó lépésednél kiderült
hogy az én bajom visszajött és már nem is olyan bébi
idő idő tudod nem egyedül megyek
van aki kísér hiába
te úgy mentél el hogy féltél mert
kiújult a lányod rákja
Kiss-Teleki Rita

Esőt küldünk az északiaknak
a gyárvárosi alkat elfáradt a tűztől
alvás előtt megszámolta madarait és levette szemét
gonddal őrzött hegyeiről
az égiekre gondolva nem álmodott semmit
Esőt küldünk dél felé
a kistermelők gyapjútakarót vesznek
nagy párolgási felülettel rendelkező növények alá állnak
és fenyőágacskákat forráznak a hajnali teához
amit az első kutyaugatások mellé fogyasztanak
Esőt küldünk a középső sávba
itt élnek majd az optimisták
a vidéki diplomácia urbanizált leszármazottai
szervizkönyves ifjúsági parkokkal körülvéve
Várják az esőt helyettünk nem küld senki
elszáradnak az északi álmok a déli kutyaugatások
a köztes parkok ifjai
ellenség lesz valamennyiből
a közösségek egy éghajlati ívvel lejjebb költöznek
elveszítjük a felhőkbe oltott erényeket
hogy kitalálhassák új sámánkorok sikertelen esőtáncait
mielőtt bántani fogja őket a napfénymentesség
Dezső Kata

Közel jött a távolság
Homályból lépett elő
Tapad rá a sok kórság
Így haldoklik a jövő
Ez előre nem látszott
Aztán éles lett a kép
Vannak ugyan álmok
De elviszi a messzeség
Ami marad, az a jelen
A valóság bilincse
Vele él a gyötrelem
Hogy a napot beterítse
A reggel, mint az este
Fénytelen és komor
Közben a szívben
A bánat zakatol
Ez hát a szereposztás
Játszani muszáj
De kéne valami más
Ahol már semmi se fáj
Spányik Miklós

Zöld székem (feslett nőszemély)
Szakadt volt a ruhája,
Rongyokban kérem, csúf szegény,
Vendégét így, hogy várja?
Nos, úgy gondoltam, áthúzom,
Így varrtam néki szebbet.
Zöld székem, s társa mára már
A kedvenceim lettek!
Németh Anikó (Ködmadár)