Category: Vers

Zöld székem (feslett nőszemély)
Szakadt volt a ruhája,
Rongyokban kérem, csúf szegény,
Vendégét így, hogy várja?
Nos, úgy gondoltam, áthúzom,
Így varrtam néki szebbet.
Zöld székem, s társa mára már
A kedvenceim lettek!
Németh Anikó (Ködmadár)

szitává lyuggatták agyam
mindenféle külső ingerek
bent csiszolatlan zaj szólt
fúrószár tépte szürke pikkelyek
puhán siklott a cipő
nem zörgött a védőfólia
steril ország fogadott
én voltam apámnak
harmadik fia
ezerszemű monitor figyelt
kába lettem aki nem toporog
fesztelen lett a képátvitel
távolodott tegnapi mosolyod
lassacskán kitisztult minden
átpördült az óramutató
megszültek a várandós percek
maradtam apámnak
harmadik fia
a folyosón kávészagú csöndben
csővázon lógott egy kabát
levedletten
egy régi ember bőre
Ötvös Németh Edit

Holdbéli tájon honol a csend.
Látom a fényt, mely értem üzent.
Elhagyom érted a végtelent,
hogy megnyugtassad dúlt lelkemet.
Forrongó vérem lángokkal küzd,
mágia lánc magához fűz.
Lélegzet eláll, dobban a szív,
misztikus varázs elszántan hív.
Por vagyok megint, gyémántgolyó,
új útját járó parány bolygó.
Csillagok tánca elandalít,
s nem érzem többé a földi kínt.
Szabó Tünde

ki vagy, ki a fényt és a sötétet
nevén szólítja,
és árnyaival minden este
azt elő kíséri?
ki az,
ki játsza istent,
olykor megérint,
de tagad mindent…
ki átölel néha engem is –
és a szent helyeket,
és a templomokat, ahová félelemből,
tán bűntudatból jár az ember,
meg az üres tróntermeket,
mint a porladó csontokat.
ti, azért vigyázzatok – királycsinálók, kiskirályok –
bálványokhoz hasonlóan, vigyázzatok!
tudjátok meg:
jönnek mások is!
varázslók, sárkányok, koldusok,
és másik árulók…
Szente B. Levente

Apró kis tanyán élt a lúd,
ő szakmát sohasem tanult.
Viszont nagy gőg lakott benne,
neki minden szakma menne.
Egy reggel gondolt egy nagyot:
ő üdvözli ma a napot.
Tudja ő azt, mit a kakas,
ő is van olyan jó szárnyas.
Kukurikú – kiabálná,
ha a hangot megtalálná.
De csak annyi jött, hogy gágá.
Ennyit kürtölt ő világgá.
Inkább költök tojásokat,
megy az, mint a parancsolat.
Egy óra alatt megunta,
és ezt a szakmát is hagyta.
Na, majd a házat őrzöm én.
Vagyok olyan erős legény.
Ki is állt a kertkapuba,
mint Samu, a juhászkutya.
Éppen arra járt a róka,
most jött el a főpróba.
Úgy megrémült szegény koma,
hogy futott, ahogy bírt, haza.
Akkor én most mihez kezdjek?
Talán igásállat legyek?
Az biztos, hogy nem leszek ló.
Leszek én majd tanácsadó.
Erdős Sándor

szóval én még fel tudok emelni egy pajszervasat
de messze vinni már nem tudom
nem azért mert nehéz
de a derekam meg a hátam
tulajdonképpen ezt lehetne ülve is
hozzátok ide akit fejbe kell baszni
jó ez hülyeség
marad a versírás
Zalán György

erdélyi félrerándulás
a lelkeink völgyébe le
zsebünk egymással volt tele
nem fért el benne senki más
fölémhajoltál hogy hajad
rázuhanjon a szemeimre
találjak majd ritmust a rímre
mielőtt végképp elszalad
s míg mi szerelemtől vakon
csordultunk át hajnalodásig
arcát kitakarja a másik s
a ló benéz az ablakon
hágyépé
2021. szeptember, első díj

Gumiból készül a legújabb törvény
Magába szippant a gyalázat-örvény
Pőre az ország, retkes a lába
Gyalog járatják iskolába
Acélból épül a legújabb börtön
Nem akad párja kerek e földön
Messzire csorog kínjaid vére
Emberhúst eszünk végül ebédre
Csalásból készül a legújabb fáklya
Sötét fényt áraszt látó világba
Forró a mákony, hatásos méreg
Elhiszed még, hogy magadtól kéred
Jelenből készül a vágyott holnap
Ostobaságért fiak lakolnak
Tétlenül fekszünk vetetlen ágyra
Virágot szórunk bűzös mocsárba
Hajnalban épül a legújabb fegyver
Valaki alszik, valaki felkel
Haragod kútja képtelen mély
Magad leszel a végső esély
Székely-Máté László

Mint zizegve fölborult bogarak:
csapkodó kezeim vésik az elhagyott eget,
fekszem a fölmagzott fűben hanyatt.
Felhőkre írok, írom, ami még megmaradt,
ha bármi ittmaradt abból a bámész korból.
Vagyok a hátán, gazok közt álmodó gyerek,
vagyok a rét, sáros folyó, vagyok a lent,
ki álmodott odafönteket nézeget.
Fekszem kiterítve, bárányok lépnek kezemre,
tenyeremben sárból szakadó lepkék.
A teremtő gömbölyödik fölnyílt szememre,
alszik kedvesen, magyarázattá felejtett emlék.
Pók szövi bábbá az időkben forgó bogarat.
Lehetnék, aki vagyok. Aki mindvégig ittmaradt.
Fábián István

Nincs kapu, a kerten át megyek hozzá
mondjuk a nevünket, én még, hogy mi járatban
két varkocsba font haja meztelen vállára lóg
ahogy megáll a forgótárcsás mosógép mellett.
Zsinóron érkezik az áram a kalyibából
a meghagyott akácos árnyékában
szemeim fulladoznak szétázott kezein
kislányos csípőjén, a nyakán a forradáson
történeteket gyártok a születésére
a zománcozott lavórban még az ágynemű dagad
az akácokra erősített kötélen lebeg
a mára már elszámolt idő.
Magamban mormolom a mosónők korán halnak…
ő alig múlt tizenhat
még nincs fogalma róla
hogy mutatkozott be nekem.
Szép Borbála
89.
Megint öngyilkos
lett egy csótány! Hullája
kólámban lebeg.
90.
Vécé – bedobták…
Kiszedem…Csövest
kurvaanyázok…
91.
A rádióhang
áttör a falon. Csak így
tud elaludni.
92.
Diszkréten rám tört.
Majd leestem ültömben…
Erőlködhetek.
93.
Tiltott érzelmek!
Méregfogam kihúztam.
Inkább kihíztam…
94.
Kell tisztaság, rend.
Felszólító mondatok
a vécé ajtón.
95.
Küszködöm. Küzdök.
Mások jóindulata
tart itt e földön.
96.
Tartjuk magunkat.
Diszkrét kétségbeesés
ül az arcunkon.