Category: Vers

Emil Endre Alus és jómagam már éppen kezdtünk volna józanodni amikor egy vihorászó lánycsapat özön-
lött az óvárosi ivóba muszáj volt fizetni nekik néhány rundot és mint úriemberek koccintottunk is nekem
egy tejszőke kékszemű finn szépség jutott koccintás nemes céljára hatalmas északi dudákkal melyek igencsak
lekötötték figyelmemet és a gatyámban is mozgolódni kezdett valami csak Judyta meg ne tudja az idegen
szoknya incselkedését habár úgyis észreveszi majd hogy lemerült az aksi ha egyáltalán hazajutok valaha
mellesleg ő is megcsal engem nem is mindig egy kannal vagy leszbivel egészségére nem is tudom ilyen pikáns
esetben melyik főnév helyesebb a Gesundheit bár nem tüsszentünk vagy talán a Wohl bár szex közben nem
feltétlenül koccintunk szóval szívem hölgyének bájos Judytának nagyon jó kis élvezőkéje van és szívesen is
használja úton útfélen engem meg esz a sárga irigység a zöld penész és a maró féltékenység de most végre
talán nekem is összejön egy vérbő kaland és törleszthetek bevezetőben a finn szépség combjára teszem a
kezem és ha nem vág pofon megpróbálom becserkészni a mesés csöcseit…
Bursztyn Budapeszt Bernstein Emil

Látod, tesó, hideg volt az este.
Vándorolhat, aki menni mer.
Észak felé nagybátyánk kereste,
Münchenig még eljutsz bármivel.
Karmot növessz csupasz sziklafalra,
gleccser fölött szállhat forró szél,
alföldeken gyúlhat száraz szalma.
Valaki tán túl sokat beszél.

Árnyék vetül jópár büszke arcra.
Érvek mentén sápadt démon ül.
Áldott, kinek magányos lesz harca,
húzd rá cigány, játssz még egyedül.
Kevélységnek aprópénz az ára.
Semmi baj, csak mindig sok legyen.
Kötél mászik csupasz bitófára,
kóborolhatsz éjjel Zöldhegyen.
Félelmében felvonyító reggel.
Ráncos arcon színes rajz a báj.
Birkózhatsz az illanó meleggel,
sejtjeidben él a főszabály.
Székely-Máté László
Fábián István: Tenger

Üres söröshordó a lelkem, s már szagom is olyan,
ahogy itt ülök, sajnálva magam.
Fáj a nyár, és fáj, hogy kopaszodom,
fáj, hogy háj lóg pocakomon,
fáj, hogy nem nevet ki senki,
mikor dülöngélve próbálok hazakeveredni,
s nem veszekszel velem.
Szívesen hallanám, részeg disznó vagyok,
s belőled ma már nem is kapok,
mert tudnám, hogy eljön a holnap,
mint mindig a halálpontos kaszás,
s tévelygő lelkemhez hazatalálsz.
Megérzem lágyra szőtt illatod,
s mit tennem kell, magadhoz szorítva hagyod,
s elszáll a baj, mint a sosem volt pillanat.
Szemembe tetováltad boldogan mosolygó arcodat.
De most… hiába ágaskodik vágyam,
magamtól gyűrött csak az ágyam,
s mikor érted nyúlok ölelve,
átizzadt párna néz csak a szemembe.
Kevergek magamban, mint kávéban a kanál,
legörbült szájjal, ki cukorra várt,
s nem ízlek magamnak. Meg senki másnak…
Nincs rám szüksége már a világnak?
Nem kell a versem? A Dalom? Az agyam?
Rég pucolt WC-n húzzam le magam?
Vagy keljek ki a rég oly meleg ágyból,
s horkanjak magamra – elég a nyavalygásból!
Branyó

((noha hamvasszatok,
és urnám a lágyan ölelő
magzatvíz hullámvölgye legyen:
– hiszen aki él, jövőt,
és hamvai nyomába lépdelőket
mégiscsak remél –))
egy mondatban: „itt se voltam”.
(ipso facto: se név, se jel,
se szül., se halt, se élt, etc.)
(( Ha lesz, aki követ, vessen a vízbe
egy talált követ, csorba kavicsot
írmag gyanánt, háttal és haránt.))
Deli Bálint (1951-2016)

nagyapám ecetgyári munkás volt
minden nap hajnalban indult a gyárba
két óra gyalog és kettő vissza
nagyanyám harmincöt évesen hagyta magára
de öt gyerek álmába angyalként visszajárt
negyvenhétben nagyapám anyám és két bátyja
papírok nélkül nekivágott a határnak
egy nap rácsok mögött szalmazsákon
némi leves majd tovább puliszkáért napszámba
pedig már odaát is utálták
végül hárman elvetődtek konyárra
anyám történetéből e pár vonás minden
de nekem azóta létezik az isten
mióta ráébredtem csak a puliszkán múlt hogy
anyám apámmal találkozott
Bara Anna

Anyátlan fejünkre borítja fátylát a szálló idő.
Voltunk egykor veretes öbölben kikötött glancolt csónakok,
akár a kátrányszagú, pókhálóval szőtt tüdő,
ziláltak napjaink s mint huzat a házon, átjártak rajtunk vérvörös hónapok.
Átgázoltunk egykor sok pipacsmezőn, a szerelemért szépen sorban álltunk,
de fejünkről lehullottak már a glóriák, akár csillagok a nyáresti éjen,
nem ragyognak ránk többé szorító nappalok s mint boltos, végleg bezártunk,
már csak a lehúzott rolókat döngetik egykori álmaink merészen.
Apátlan nyomunkban lépdel sok elfelejtett pillanat,
tócsává szelídül bennünk sok tavaszi zápor,
fekszünk hanyatt, imára kulcsolt kezekkel s mint víz alatt
a búvár, ha lát egy hajóroncsot, a sok féreg elvarázsol.
Ébredünk egy újrahasznosított hazában, fehér árnyak között lángok gyúlnak,
fenn egy trónuson ül az egykor szelíd bárány,
szaggatják ruháikat mélyben a hamisak, kínjaik soha el nem múlnak,
az igazakra, mint lágy takaró terül sok puha, zöldellő páfrány.
A Nap, Hold sem világít már; beragyog mindent a bárány pirosló vére,
feltöri a hét pecsétet, zeng egy égi kórus a messzeségben,
vonulnak harci szekerek, akár a gólyák északról délre,
simára fésült sörényes lovak szállnak, mint a tündérek egy mesében.
Anyátlan, apátlan sóhajunkból árvaság lett,
ránk zuhant, mint viharban a beszakadt tető,
szánkból csak egy újrahasznosított Halotti beszédre tellett,
görgeti sebesen, mint követ a víz olcsó életünket a behorpadt idő.
Ketykó István

A tél csupasz fái között merengek,
Átadom testem a jéghidegnek,
Talpam csúszik letaposott havon,
Kezem kesztyűstől zsebembe dugom.
Nem várom a jövőt, s nem rágódom a múlton.
Vagyok, mert végig kell mennem az úton.
Vagyok, mert elmenni félek
– Bár hetek óta semmit sem remélek…
Németh Anikó Ködmadár

Összeveszett a harang a pappal
Miért kell félre verni csak nappal
Hiszen éjfélkor is lehet
Simán elütni a delet
Spányik Milós

rosszkor
rossz helyen
élek
Zalán György
Jó a nagyszoba,
mert ott még
nem fúj a szél,
és nem is esik.
Néha átmegyek sétálni.
– Tudom, sál, sapka!
Zalán György