Category: Vers

Furcsa ez a világ, sokfélék vagyunk,
talán valahol meg van írva sorsunk.
Zűrzavaros világunk hozhat jót és szépet,
sokak számára, csak reményvesztett élet.
Ki nap mint nap az utcán tengeti az életét,
gyakran fájdalmas könnyek mossák a szemét.
Ne menj el mellette unott közönnyel,
hogy ő csak egy koldus, Ő is csak ember.
Bár kiszolgáltatott, ne ítéld el soha,
nem tudhatod, miért került oda.
Hiszed,hogy ez veled nem fog megesni,
de „magasról lehet csak nagyot esni!”.
Őt is, míg édesanyja gyermekként ringatta,
reményteljes jövővel gondolt a holnapra.
S bár sikerült is egyszer nagy emberré válni,
mégis, kegyetlen próbát kellett neki kiállni.
Poros, zajos utcákon bolyongani céltalan,
szüntelen érezve, hogy az élete hasztalan.
Semmitmondó reggelen vacogva ébredni,
egy újabb gyötrelmes napot kell kibírni.
Már csak álmában gondolhat a múltra,
tanárként tisztelték, gyermekeket tanítva.
Most olvasásra éhezve, egy jó könyvért
cserébe adná a jó szívét, a napi kenyerét.
Ő nem siet, mint Te, hisz nincs neki hova,
állj meg egy pillanatra, egyetlen mosolyra.
Egy mosoly, mi neked semmibe nem kerül,
de annak számít, ki az utcára kényszerül.
Csak Isten tudja, miért Ő a kiválasztott,
kit húsz év kóborlás után végre feloldozott.
Egy angyalt küld felé, s Ő nyújtja kezeit,
hogy végre lerakhassa súlyos terheit.
Hálát ad Istennek, hisz kiállta a próbát,
talán már visszakapja régi méltóságát.
Meggyötört szívében hordozza kincseit,
hiszen már rég elsírta összes könnyeit.
Gulácsi Mária

százszorszépet láttam álmomban
oly gyönyörű volt hogy beragyogta
agyam minden zugát és szegletét
azt hittem hogy végre újra élek
és a semmiből hullottak belém
a könnyek és a gondolatok
vártam jönnek-e a csillagok
türelmesen vártam csakhogy a
csillagok elkerültek és a
könnyek hullottak továbbra is
belém már bennem volt a mindenség
sós-keserű óceánja amikor
végre megláttalak ott ültél büszkén
egy távoli apró csillagocskán
és én nézlek
csak nézlek
azóta is nézlek és remélem
egyszer majdcsak elérlek Téged
elérlek én
Pollák László

estére
a csillagok
beköltöznek az ablakon
vágy-álom-ágy áll közted s köztem
könyvek között
feszületként
körénk-közénk
helyükben
nevünk
ég aranybarnán
tűz feketén
már
szelíd vaddá nőtt
zöldellő mezők
csipkés hegyormok foga
tép
az ember
aztán álmai híján magába roskad
elfeledett vagy elveszett mozdulatok sorára jut
lelke sötétbe merül
oda honnan visszatérni
hát ki tudja
ha kezed nem nyújtod –
lehet-e még
vajon
mi lehet tisztább
ajkad-e vagy csókod
öleléseddel
megmutathatod –
hányszor
de hányszor elgondolod
Szente B. Levente

Szép színeket kaptam tőled,
Álmodom belőle képet.
Rajzolok általuk testet
– Kettőt, hogy összeérjenek.
Festek csókot, forró vágyat,
Kék folyót, mely szerte árad,
Festek tüzet, festek esőt,
Lágy szellőt, égig emelőt.
Poklot, izzót, égő kínnal,
Mennyországot angyalokkal,
Csatát gyötrelemmel, kínnal,
Békét színes pillangókkal…
Németh Anikó Ködmadár

szonettciklus PM-hez
I-XV.

nehéz lesz ez az éjszaka is a csönd ágyunkra telepszik nem simul nem ölel
mint durcás gyermek felénk fordítja maszatos arcát kis lámpafény
képzelt pókhálón araszol egy két szó az esti teaillat nejem ajkán szétterül
gyűrött álmokon lovagol kezem engedi kantárját szabadra szívem
de a csönd ágyunkra telepszik nem simul nem ölel
mint kéregető koldusnak dobnám hitvesem kezébe alamizsnám még meleg szerelmem
aggódom harmincnyolc év talpig hűség után kinyílik majd az az ajtó
melyen tódulnak befelé szénaboglyák kaszálók zöld füvén sétáló gólyák
egykori almafánkon kikelt galambok a ráfutott borostyán tetején
fészkükben tátogó rigók nem tudom telhet bárhogy életünk sorsunk
de még összefonódva fekszünk mint két mézeskalács
bár lábunk összeér de párnánk és paplanunk külön külön szunnyad
a csönd ágyunkra telepszik nem simul nem ölel
Ketykó István

A monszun viharában
téged látlak,
mikor eső veri a zöld fákat.
A szivárvány fényében
téged nézlek,
mikor ívét feszíti a kék égnek.
Szerelmemmel egy másik Világba
téged hívlak,
monszun eső már miattunk is sírhat.
Nguyen Piroska

üveggolyó a tenyereden, ez vagyok
melegíthetsz vagy összetörhetsz – ha akarod
levetkőztem lelkem, hogy láss engem
időtlen órák, vég nélküli percek voltak
s most nem beszélünk, hallgatunk, mint a holtak
halványan még látlak, de már nem vagy itt
ennyi voltál? semmi más? egy tovatűnő látomás
sokkoló… mint szalagcímekben:
cserbenhagyásos gázolás.
J.L.F.

Kazár kagán nyerge koppan
sztyeppe nyögve liheg felhő
tavaszi zápor gyíkot fürdet
kaftánom redője imádság-
gyöngyöt rejt róka araszol
zsebemben ezüst hold
páros csillag tündököl
a kedves fülbevalója súg
messze még az ősz utolsó
kegyetlen szele nosztalgiám
tanúja a holnap útonálló
emlékek lópaták alatt; sár
fröccsen lelkemre nosza
vágtassunk!
Alus Dozentinnen
2021. október, második díj
Juhi munkája

Egy szélmalom három lapátja fekszik a fűben,
ez mutatja a múltat a legélethűbben,
egy elfelejtett kor elfelejtett része,
és nincs kérdés, hogy idővel ez is odavész-e.
Egy zárókő fekszik a porban félig,
boltívek királynője régóta nem fénylik,
ma már a kaput támasztják ki vele,
hiába volt grófi ajánlólevele.
Régi motor a fészerben hátul,
az időtlenségbe belebámul,
értéktelen ócskavas – mondják,
az elmúlás hálóját nem csak pókok fonják.
Egy idős ember, ház előtt a padon,
nagyapjáé volt egykor a malom,
apja építette a boltíves kaput,
az idő úgy verte le, mint cigiről a hamut.
A motor is eldőlt, sorsot mutat,
ez volt az utolsó táncmozdulat,
a férfi nem mozdult, hiába is menne,
nézte hosszan, hisz magát látta benne.
Háború se volt, mégis pusztult minden,
öntudatra ébredt a gyarló emberisten,
és veszni hagyta múltját, gyökereit tépte,
lehet, hogy én voltam az egyik, de lehet, hogy épp Te!
Jóna Dávid