Category: Műfajok

Lelkileg tört vagyok
Fázom és koplalok
Könny fedi szemeim…
Elhagytak szüleim.
A cipőm szaggatott
Ruhám is megkopott
Betegen vándorlok…
Jólétről álmodok.
Sínylődök erdőben
Sátoros kégliben
Munkám se lehet…
Mindenki elkerget.
Az utcán koldulok
Piacon lejmolok…
Kukában keresem
Kiszáradt ételem.
Felejtvén kínomat
Leiszom magamat,
Szánalom, megvetés
Sorsom csak szenvedés.
Gyászos az életem.
Tönkre tett végzetem
Télen ha megfagyok,
Hósírban porladok.
Sömjéni
Fábián István: A koldus kutyája

Leszállt az est. Kapu nyikordult.
A sarkon a koldus éppen befordult.
Kezében koszos szatyor, lábánál vézna eb.
Botorkáltak a semmibe, komótos csendesen.
Három kamasz, még nem láttak sok tavaszt,
– de a szőlő levét már nem frissítőnek itták –
gajdolt, üvöltözött. A kukákat félrerúgták.
Nem tudták, hány nap van benne rejtve.
Mennyi kincs. Mennyei falatok,
penészes kifli, száraz szalámivég.
A tegnapi nincs, ami ma lehetne sovány vacsora.
A csekély esély a talán holnapra.
Nélkülük de könnyen itt a vég.
Ez a szerencsétlen már régen nem kért.
A három suhancnak gyötrő éhségtől
még nem sajgott a gyomra.
Könyékig sem nyúltak volna soha ilyen mocsokba.
Nem érezték még, az az egy falat, lehet,
életükben pár nap kínt, vagy hosszabb
gyötrő szenvedést jelent.
Nekik mindez nem volt más csak undorító szemét,
mint koldus meg kutyája. Bár tőlük enni egyik sem kért.
Mégis körbekapták őket, s röhögve nagyokat,
véresre verték a szerencsétlent.
Csak úgy roppant a koponya.
Az ebét sem kímélték, – az ilyen hogyan is tudná –.
Nagyokat rúgtak belé addig, míg megunták.
Majd a görcsbe rándult testeket leköpve továbbálltak.
A kapun – nem is olyan messze – halkan
ráfordították a zárat.
Bara Anna

A semmi falaim közt őrlődöm;
a semmi falai közt gyötrődöm.
Verset írnak rólam! – ujjong a semmi,
– két perc hírnév kijár, s az nem semmi!
A semmi hangja szól fülembe,
semmitmondó szép ütembe’.
A semmim falai közt múzsám semmi,
ezen a helyen a nevem is csak ennyi.
Ne is próbálj meg valaki lenni,
megtöri lelkedet hamar a semmi.
Két betű, négy szám: a neved itt ennyi,
lelked, ha volt: kifakult semmi.
Szamócza

szonettciklus PM-hez
I-XV.

boldog gyermekkorom kanyargó ösvényein járok
talpamban tüskék ruhám bogáncsok szaggatják
lékelt dinnyék lopott cseresznyék méz ízű körték vallatnak
s mint rámfordított reflektor fénye terülnek rám apró bűneim
mert én sem voltam szent fejem fölé glóriát nem rajzolt a múló idő
csupasz verebeket szedtem a szárítók szalma fedeléből vércsénknek
szirénás szegénységünk mint rohammentő száguldott velünk
nem tudtuk ledobni átkos rosszkedvünket falmasinánk füstölgő árnyait
a plafonra akasztott petróleumlámpánk fénye kísért
s ki be jár bennem nyitott kéményünk szeretett huzata
lesz még valaha új vers bennem a tűnő időről
terül még rám zsibongó gyerekhad patakban fürdőző lányok illata
gördül még rám felülről gyönyörű lavina
első szerelmem rózsaszirmait morzsolom kezemben
betakar elfed megágyaz szememben sok apró ima
sok csínytevésem már kútba hullott takarják álmaim megbocsátó angyalok
lékelt dinnyék lopott cseresznyék méz ízű körték vallatnak
tudom értem zeng még sok szimfónia
dirigálnak friss műveket bennem csokornyakkendős hajnalok
Ketykó István

Nem sajnálom a fogyó tűzifát!
A máglyába rakott hasábok tüze
sugározza rám az ősi mágiát
legalább még ma egyszer…
még egyszer, utoljára!
Szálljon kéményem sűrű füstje
és telepedjen rá a tájra,
köhögtesse az erre járót cudarul!
Hadd lássa, nem bánik a fával fukarul
a vén zsivány, ki most bőszen
egyre csak rakja, rakja még,
s ha már mindene a tűzön ég,
hát odaveti rá versét is dacosan!
Ha már dalaim nem könnyezték
meg alaposan a fehérnépek,
e hálátlan dögök,
legalább füstjük marja szép szemök,
míg engem elvisznek az ördögök!
Kajuk Gyula