SZÉPPRÓZA
HUSZTHY ÁDÁM:
A SZABADSÁG ÍZE
S
enki nem segített felvinni a babakocsit az alul-
járó lépcsőjén. Nem csak nem segítettek, de
a szembejövőket még nekem kellett kerülget-
nem. Pedig Flórika már hat és fél kiló, plusz a
kocsi, majd leszakadt a karom. Az utolsó lép-
csőfoknál valaki a kocsi felé nyúl, azt hiszem segít letenni,
de nem, a tenyerét mutatja, kéregető. Itt üt meg a guta.
Leteszem a kocsit, megigazítom a takarót a gyereken, lihe-
gek. Visszanézek, ott áll alattam a kéregető, hasonló korú,
leharcolt nő, jobb tenyerét nyújtogatja, baljában a gyere-
ke, kislánynak nézem, nem kisebb, nem nagyobb Flóriká-
nál. Na ebből elég, megtolom a kocsit, még visszanézek,
nem kellett volna. Pillantásunk találkozik, engem néz,
lesajnálóan. Honnan tudja ez a rongyos senki, hogy Béla
két hónapja otthagyott, egyedül nevelem a gyereket, ál-
lásomból rövidesen kirúgnak, a lakbérrel már most tar-
tozásban vagyok, néhány hónap múlva ideülhetek mellé a
gyerekkel, majd ketten nyújtogathatjuk a markunkat. Újra
visszanézek, még mindig engem néz, ugyanazzal az arcki-
fejezéssel, megszólítom.
– Hogy hívnak?
– Eszter. És téged?
– Anett.
– És a gyerekedet?
– Flórika. A tiédet?
– Gyurika.
– Azt hittem, lány.
– Hát nem az. Fiú, az apjánál különb.
Közben lökdösnek, nekem jönnek, félre kell állnom, a
kocsit a járdaszélre kanyarítom, a tetejét felhúzom, rásüt
a nap.
– Hogy kerültél ide?
– Hogy, hogy hogy? Egyszerű. A gyerek apja megpat-
tant, az albérletből ki kellett költözni, így. És te hogy?
–