12
Fedél Nélkül – Hajléktalanok lapja
SZÉPPRÓZA
BUKSIKA:
JA… TÉNYLEG!
A
gondolatok kavarognak a fejemben és mi-
vel mással nem igazán szoktam beszélgetni,
ezért magamban merengek. Azon voltam
az utóbbi időben, hogy a negatív gondo-
lataimat próbáljam pozitívvá változtatni
és nyitni az emberek felé, de nem igazán megy. Meg kell
állapítanom, hogy bizonyos időnként egészen bőbeszédű
tudok lenni, utána jó hosszú időre bezárok. Bár sokszor
ezt mások nem így élik meg, mert azért sosem szoktam
annyira elbújni, hogy ne vegyenek észre.
Vidéki nagyvárosban születtem, legalábbis nekem nagy
volt, annak tűnt mindaddig, míg gyerekkoromban nem
jöttünk fel a fővárosba színházi előadásra. Az ötödik kerü-
letben voltunk a Petőfi Sándor utcában. Az előadásra már
nem emlékszem, sőt szerintem hazafele se igazán, mert
bennem csak a gyönyörű, felfoghatatlan, felülmúlhatat-
lan, fényben úszó vár, a Duna és a hidak maradtak meg.
Ekkor elhatároztam, hogy én itt fogok élni, lesz, ami lesz.
Sikerült is!
Szerettem Vásárhelyt is nagyon. Sok-sok barát, rokon
él itt még ma is és időnként hazalátogatok, és nem látom
a régi fényét, azt a varázst, amit anno adott. Szomorú
mennyire elhanyagolt lett annak ellenére, hogy megépült
az elővárosi vasút és összeköti a megyeszékhellyel. Tiszta
betondzsumbuj lett a városból, a belvárosból eltűntek az
öreg akácfák, ahol régen hűsöltünk. Maradtak a városszéli
kis proletár házak és az óriási üresség, mert a fiatalok so-
kan elvándoroltak. Hihetetlen, hogy a 14. században