Category: 711. szám

  • A gőgös lúd

    Apró kis tanyán élt a lúd,
    ő szakmát sohasem tanult.
    Viszont nagy gőg lakott benne,
    neki minden szakma menne.
    Egy reggel gondolt egy nagyot:
    ő üdvözli ma a napot.
    Tudja ő azt, mit a kakas,
    ő is van olyan jó szárnyas.
    Kukurikú – kiabálná,
    ha a hangot megtalálná.
    De csak annyi jött, hogy gágá.
    Ennyit kürtölt ő világgá.
    Inkább költök tojásokat,
    megy az, mint a parancsolat.
    Egy óra alatt megunta,
    és ezt a szakmát is hagyta.
    Na, majd a házat őrzöm én.
    Vagyok olyan erős legény.
    Ki is állt a kertkapuba,
    mint Samu, a juhászkutya.
    Éppen arra járt a róka,
    most jött el a főpróba.
    Úgy megrémült szegény koma,
    hogy futott, ahogy bírt, haza.
    Akkor én most mihez kezdjek?
    Talán igásállat legyek?
    Az biztos, hogy nem leszek ló.
    Leszek én majd tanácsadó.
    Erdős Sándor

  • caramba hycomat

    szóval én még fel tudok emelni egy pajszervasat
    de messze vinni már nem tudom
    nem azért mert nehéz
    de a derekam meg a hátam
    tulajdonképpen ezt lehetne ülve is
    hozzátok ide akit fejbe kell baszni
    jó ez hülyeség
    marad a versírás
    Zalán György

  • föstmény a XXI. századból

    erdélyi félrerándulás
    a lelkeink völgyébe le
    zsebünk egymással volt tele
    nem fért el benne senki más
    fölémhajoltál hogy hajad
    rázuhanjon a szemeimre
    találjak majd ritmust a rímre
    mielőtt végképp elszalad
    s míg mi szerelemtől vakon
    csordultunk át hajnalodásig
    arcát kitakarja a másik s
    a ló benéz az ablakon
    hágyépé
    2021. szeptember, első díj

  • Valaki alszik

    Gumiból készül a legújabb törvény
    Magába szippant a gyalázat-örvény
    Pőre az ország, retkes a lába
    Gyalog járatják iskolába
    Acélból épül a legújabb börtön
    Nem akad párja kerek e földön
    Messzire csorog kínjaid vére
    Emberhúst eszünk végül ebédre
    Csalásból készül a legújabb fáklya
    Sötét fényt áraszt látó világba
    Forró a mákony, hatásos méreg
    Elhiszed még, hogy magadtól kéred
    Jelenből készül a vágyott holnap
    Ostobaságért fiak lakolnak
    Tétlenül fekszünk vetetlen ágyra
    Virágot szórunk bűzös mocsárba
    Hajnalban épül a legújabb fegyver
    Valaki alszik, valaki felkel
    Haragod kútja képtelen mély
    Magad leszel a végső esély
    Székely-Máté László

  • Tinta

    3
    Fedél Nélkül – Hajléktalanok lapja
    SZÉPPRÓZA
    PETHŐ N. GÁBOR:
    TINTA
    K
    János nyugalmazott főadóellenőr szo-
    rongva ült az íróasztalánál, és hiába ment
    ugyan a légkondicionáló, igencsak verej-
    tékezett. Volt miért aggódnia. Utódja,
    aki teljes vizsgálatnak vetette alá az előző
    állomány tagjait, terhelő bizonyítékokat talált arra
    nézvést, hogy a hosszú évek során bizony szép kis bi-
    rodalmat építhetett fel az így-úgy korrupciós ügyle-
    tekből, elsikkasztott, illetve jogtalan vagyonelkobzá-
    sokból származó pénzekből.
    Ügyvédjének próbált levelet írni, de csak nem jöt-
    tek tollából a szavak. Régimódi ember lévén olyan tí-
    pusú töltőtollat használt, aminek hegyét a tintásüveg-
    be mártva tudta megtölteni. Egész életében hazudott,
    tökélyre fejlesztette a megtévesztést, munkahelyén,
    családján belül egyaránt. Most mégis megbicsaklot-
    tak az ujjai. Túl sok és pontos bizonyítékkal találta
    szembe magát, melyek mind ellene szóltak. Mindig
    csak megkezdett mondatokra futotta, még az „igaza”
    melletti érvelés is kínszenvedést okozott neki, hol-
    ott ezt az ügyvédet is súlyos pénzösszegekkel győzte
    meg: védje őt. Az ominózus jogász ugyan felajánlotta,
    hogy megszerkeszti helyette védekező levelét, de ezt

  • Gyerekkor

    Mint zizegve fölborult bogarak:
    csapkodó kezeim vésik az elhagyott eget,
    fekszem a fölmagzott fűben hanyatt.
    Felhőkre írok, írom, ami még megmaradt,
    ha bármi ittmaradt abból a bámész korból.
    Vagyok a hátán, gazok közt álmodó gyerek,
    vagyok a rét, sáros folyó, vagyok a lent,
    ki álmodott odafönteket nézeget.
    Fekszem kiterítve, bárányok lépnek kezemre,
    tenyeremben sárból szakadó lepkék.
    A teremtő gömbölyödik fölnyílt szememre,
    alszik kedvesen, magyarázattá felejtett emlék.
    Pók szövi bábbá az időkben forgó bogarat.
    Lehetnék, aki vagyok. Aki mindvégig ittmaradt.
    Fábián István

  • Bronzba Rejtett Párbeszéd

    K
    olodko Mihály Ungváron született és nőtt fel.
    Művészi érdeklődése miatt édesanyja művé-
    szeti középiskolába íratta be. Itt ébredt rá a
    formák iránti szeretetére, és hogy a szobrá-
    szat az, amivel foglalkozni szeretne. Ezért a
    Lembergi Művészeti Akadémián monumentális szobrá-
    szatot kezdett tanulni, és 2002-ben diplomát is szerzett.
    Eleinte Ungváron készített kültéri szobrokat, de egy idő
    után világossá vált számára, hogy az ország és a világ
    megváltozott, már nincs szükség hatalmas szobrokra.
    Kezdenie kellett valamit a rengeteg ötletével, és a meg-
    szerzett tudásával. Arra jutott, hogy zsugorítania kell a
    szobrait, hogy sokkal kevesebb anyagból, és saját erőből
    el tudja készíteni őket. Titokban, apró szobrokkal lepte
    meg szülővárosát, majd 2017-ben családjával együtt Ma-
    gyarországra költözött. Az első szobra, amit a budapesti-
    eknek készített, meghatározó gyerekkori élményének figu-
    rája, a Főkukac volt. A szobor készítésekor nem ismerte
    Csukás Istvánt sem Sajdik Ferencet.
    „Gyerekkori eszemmel úgy fogadtam
    el, hogy a mesék csak úgy vannak. Úgy
    tekintettem rájuk, mint a templomba
    belépő az ikonokra. Senki nem kérde-
    zi, hogy az ikont ki festette, sőt a festők
    nem is írják alá, úgy tartják, hogy az is-
    ten irányítja őket.”
    Később megismerkedett az alkotókkal, és egy kis
    szobrot Sajdik Ferencen keresztül Csukás Istvánnak
    ajándékozott.
    Mihály vizuális világban nőtt fel, nagymamája
    meséire támaszkodva, meg rádiójátékok hatására, a
    fantáziája képeiből alkotott világot. Gyerekkorában
    nem olvasott magyarul, de nézte az ott is fogható
    magyar meséket a tv-ben. A Főkukacot is a rajzfilm-
    sorozatban szerette meg.
    „Nagyon tetszett, hogy őt nem meget-
    ték a halak, hanem szerették. Nem az a
    folyamat volt, hogy megölnek, megesz-
    nek, hanem barátságban, beszélgetés-
    sel töltötték az időt.”
    Mára már rengeteg apró Kolodko szobor látható
    Budapesten. Vácon és Veszprémben is vannak, de
    külföldi városokban is lecsapott a gerillaművész.
    Hamarosan megismerték őt az emberek, megsze-
    retté

  • Menyecske

    Nincs kapu, a kerten át megyek hozzá
    mondjuk a nevünket, én még, hogy mi járatban
    két varkocsba font haja meztelen vállára lóg
    ahogy megáll a forgótárcsás mosógép mellett.
    Zsinóron érkezik az áram a kalyibából
    a meghagyott akácos árnyékában
    szemeim fulladoznak szétázott kezein
    kislányos csípőjén, a nyakán a forradáson
    történeteket gyártok a születésére
    a zománcozott lavórban még az ágynemű dagad
    az akácokra erősített kötélen lebeg
    a mára már elszámolt idő.
    Magamban mormolom a mosónők korán halnak…
    ő alig múlt tizenhat
    még nincs fogalma róla
    hogy mutatkozott be nekem.
    Szép Borbála
    89.
    Megint öngyilkos
    lett egy csótány! Hullája
    kólámban lebeg.
    90.
    Vécé – bedobták…
    Kiszedem…Csövest
    kurvaanyázok…
    91.
    A rádióhang
    áttör a falon. Csak így
    tud elaludni.
    92.
    Diszkréten rám tört.
    Majd leestem ültömben…
    Erőlködhetek.
    93.
    Tiltott érzelmek!
    Méregfogam kihúztam.
    Inkább kihíztam…
    94.
    Kell tisztaság, rend.
    Felszólító mondatok
    a vécé ajtón.
    95.
    Küszködöm. Küzdök.
    Mások jóindulata
    tart itt e földön.
    96.
    Tartjuk magunkat.
    Diszkrét kétségbeesés
    ül az arcunkon.

  • A vihar

    sebet metsz a fák testére
    ág bogára felhő feszül
    megszületni készül s délre
    harangszóval utcákra ül
    fekete mint letűnt emos
    ég fülére varjú akad
    ott lóg amíg mindent elmos
    alatta a gyors zivatar
    akkor leszáll a vállamra
    s károgva szívembe hatol
    megszokta hogy odabent is
    miattad sok vihar tarol
    Bara Anna

  • Látlak Tengeribetegség ((részlet))

    10
    Fedél Nélkül – Hajléktalanok lapja
    SZÉPPRÓZA
    VONNÁK DIÁNA:
    LÁTLAK
    TENGERIBETEGSÉG
    (részlet)
    N
    em így képzeltük az indulást. A taxi el-
    ment, itt pedig csak egy pár semmitmon-
    dó irodaépület áll. Körülöttünk szinte
    sivatagi pusztaság, leér az autók kerekéig
    az ég, az út fölött a benzingőzben déli-
    báb remeg. Tábla, kiírás sehol. A forgalomtól a fölve-
    rődött sódernek nincs ideje leülepedni, a por megül a
    pórusainkban, a körmeink alatt. Anyáról ordít, hogy
    utálja az egészet. El se hiszem, hogy közel van a ten-
    ger, ez inkább olyan, mint a vadnyugat, mondja, aztán
    megemeli a napszemüvegét, és letörli az izzadságot az
    orrnyergéről. Mi van, undorító vagyok?, kérdezi ne-
    vetve. Makulátlan rajta minden.
    – Nyugi, mindjárt jobb lesz, biztos van légkondi.
    Legalábbis remélem.
    Ezt rossz hangsúllyal mondtam, gyanakvóan néz.
    Felpattintok egy sört, idegesít a melltartóm a hőség-
    ben. A látszat ellenére jó helyre jöttünk, itt van az
    utasfelvétel: tucatnyi ember lézeng, bőröndökkel. Éles
    nevetések csapnak fel, az utasok mustrálják egymást,
    igyekeznek helyezkedni. Nem tudni még, melyik po-
    zíció lesz a legelőnyösebb az induláskor, mindenki
    éber. Megállunk, a bejárattól pár méterre húsos, at-
    létatrikós férfiak torlaszolják el a feljárót. Sámlikon
    ülnek egy körben, azt hiszem, románul beszélnek. A
    sarkon hirtelenszőke család topog, a tinédzser lány
    barátja is velük van, fekete rasztájától alig látni az ar-
    cát, kényszeres, figyelmetlen mozdulatokkal keleszti
    a hájat a lány csípőjén, az apáva