Reggelem virradna, bár
ha karodban érne végzetem
aranyló napban olvadna csókod,
míg itt lennél velem.
Szerelem csodája vár,
s amíg lágyan átölel karod,
aranyló napban olvadna csókod,
maradsz, míg akarod.
Az éjszaka oly sötét,
köröttem már árnyak sincsenek.
Aranyló napban olvadna csókod,
de elvesztettelek.
/R.Gy.-nak/
Kötélen táncol még az alkony,
s nyakadra lasszót vet a múlt,
a rosszul tákolt ég teríti
csavargó, álnok álmait.
Hazug pohár van kezedben,
rajta meg süllyedő napok.
A barát nem búcsúzik,
készül a találkozásra.
Nem tudhatjuk, mit hoz a holnap.
A földi lét reményillúziójából
érkezésedről írt talán egy égi honlap.
Dimenziót váltó távozásod
zsilipet nyit az emlékezésnek.
Jaj! Jeszenyin – a szerelem!
A szerelem madarak vére.
Így hullunk el mindahányan,
mint aki még soha nem volt
sirályröptető kedvébe’.
Virágok húzták a harangokat,
nyírfácska hajtott térdet…
Koldus és pópa imádkoztak:
öleljen, öleljen hát a bánat!
mondom ég áldjon bizonytalanság
mondom most egészen más csend fogad
vesszőfutása volt ez a régnek
csak az idő mutathat kiutat
mondom még nedvesek itt a fények
mondom menj tovább menj csak egyenest
ahol félig ég csupán az öröm
de jó ötletnek tűnik alapon bennem
a gondolat mint ahogy egy rossz kölyök
a jeges híd oldalán a bicikli vájatban
lecsúszik és egészen az ujjbegyekig
gond nélkül halad de aztán valamiért
ki tudja miért ostobaságként landol
a klaviatúrán elvágódik szétcsapja az
arcát és hüppögve széttárt karral teszi fel a kérdést
Gyolcsba tekert aranyrudak
Könnyek fátylas arcokon
Görcsös ujjal merre mutat
Száz vándorló félrokon
Bornak tűnő maróelegy
Fej nélküli kézibáb
Szeret, gyűlöl, mind egyre megy
Visszaszáll a régi vád
Kelet felől ébred a Nap
Nyugat felé száll a szó
Aki nem lép, sárba ragad
Nyikorog egy ólajtó
Még hogy sajnálni egy állatot nem lehet,
kire döglöttként gondolni, szívem nem mer;
és gondolni neki, már végső menhelyet,
kit a halál úgy ölt meg, lassan, türelemmel.
Mint akivel meg a csoda nem is eshet,
nem hagyva hátra nekünk, csak hajlott árnyát;
kinek jöttét te is velem együtt lested,
látva a világot az ő nyomorán át.
Nem tudva hogy, hogy köszönd meg neki híven
ragaszkodását, nézve tusáját lopva;
ki mégis megvidámította a szívem,
jutva talán magasztosabb távolokba.
Al Ghaoui Hesna író, újságíró a félelem és a szorongás érzésének kutatója. Az interjúban arról beszél, hogy a bátorság nem a félelem hiánya, hanem az, amikor a félelem ellenére is cselekszünk. Háborús tudósítói tapasztalatai, az anyasággal járó új szorongások, a gyerekek félelmeinek kezelése, az érzelmi intelligencia oktatásának fontossága, a járványhelyzet lelki hatásai és a hajléktalan emberek traumáinak megértése is szóba kerül. Kiemeli, hogy ne azt kérdezzük, egy nehéz sorsú ember mit csinált, hanem azt, mi történt vele.
hahotázik a Hold
kinevet engemet
mert a félhomályban
fordítva vettem
fel az ingem
ciripelnek a tücskök
nekem zenélnek
pedig én nem is kértem
én sem teszek egyebet
a Halál szemébe
nevetek minden éjjel