Duckhilles

Category: Archívum

A Fedél Nélkül korábban megjelent lapszámainak és az azokban publikált tartalmaknak a gyűjtőarchívuma. Innen lapszámok és műfajok szerint is böngészhetők a korábbi írások és alkotások.

  • Tócsában

    tócsában rigó
    önfeledten
    nézzük egymást
    ketten ő fürdik a
    jóban én átvonulóban

    hull az eső félrehúzódott
    égi szemöldök hámlik
    homlok

    nézz le atyám
    tócsában rigó
    fürdik a fürdik az
    emberi jó

  • Helsinki

    Glóriát vetett rád a tompa utcalámpafény
    először hagytuk ki huszonhatodikán az ünnepnapi háborúkat
    hideg volt a kezed az esőtől
    testedről foszlottak az évek

    Azóta sok reggel elmúlt sok napsütéses óra
    a kerti színek egy árnyalattal világosabbak lettek
    a természetben nincsenek stádiumok a gyászra
    ma öt éve vágtuk ki a körtefákat

  • Megjöttek a fiúk

    Megjöttek a fiúk
    A háborúból
    Már amelyik

    Lovam két
    Évszázada iszik
    Romlott kútból

    Romlott álmom
    Álmos csillagfű
    Álmodozott rólam

    Rólad rólunk
    Róka bámul
    Bárkát Atlantisz
    Kocsmái ideiglenesen
    Zárva

  • Esti remény

    Hat küszöböt már átléptem
    A hetedik felé megyek szépen
    A sebesség nem a régi már
    És oly kihalt az út menti táj

    Talán valahol a küzdelem végén
    Lesz még sok bátorító élmény
    És várnak ölelésre tárt karok
    Valahogy elmúlni még nem akarok

  • Gyerekből család, családból gyerek

    A Grecsó fivérekkel készült interjú a testvéri kapcsolatról, az apaságról, a családalapítás halogatásáról és a szeretet gyakorlati oldaláról szól. Grecsó Zoltán arról beszél, hogy vágyik az apaságra, mégis tart a felelősségtől és az anyagi, lelki bizonytalanságtól. Grecsó Krisztián szerint gyereknek soha nincs „ideális” időpontja, az apaság pedig folyamatosan alakuló, mélyülő történet.

    A beszélgetésben szó esik a feltétel nélküli szeretetről, a generációs mintákról, a párkapcsolat próbatételéről, az önismeretről és a szeretet elfogadásának nehézségéről is. A testvérek gyerekkori emléket is felidéznek: Krisztián kilencévesen a locsolópénzéből balatoni családi nyaralást szervezett, amely Zoltán számára máig meghatározó emlék. Az interjú végén a segítő attitűdről és a sérülékeny emberekhez való viszonyról is beszélnek.

  • A hal

    Csend a csöndhöz, csönd a csendhez
    in memoriam Arany János

    A folyónak meg se kottyant
    hajtja a hal
    egy-egy parttal
    arany jobbján
    ezüst balján

    Gyöngybuborék ha fölbuggyan
    mikor csobban mikor loccsan
    reped a csönd pókhálósan
    roppan a csend visszhangosan

  • Terveim

    A jövőt már rég elfelejtettem.
    Csak a Ma van – s a végén – egy holnap?
    Az is ma lesz. És a semmi felé
    ilyen üres ma-holnapok tolnak.

    A múltat is elfeledtem régen.
    Mából lesz a tegnap? – ezt csak sejtem.
    Ami zajlik, úgyis itt van, rögtön
    a mellettem lassan vánszorgó jelenben.

  • Kiáltani kellene

    Megint itt vagyok
    a szóróparcellatéren,
    ahol a vízoszloppal
    magasra emelkedett
    tested por martaléka
    – a gravitáció parancsára –
    alázuhant az is a virágágyásra,

    én is csendben ülök a padon,
    pedig kiáltani,
    jajongani kellene Érted!

  • Piac

    az ember olykor egyszer él
    és mégis mindent elcserél
    házat hazát és nőre nőt
    családot tiszta esküvőt
    cseréli pénzre borra sárra
    szabadságnak vélt szabadságra
    fiatalságot öregségre
    zavarodottan hogy mivégre
    öregséget fiatalságra
    de nem érti hogy mi az ábra
    átvágja magát s átverik
    nála különb piaczsenik
    rosszabbnál rosszabb üzletek
    élete összeköttetett
    valamivel amit nem ért
    túl sorson jellemen s leélt
    jövőn jelenen s múlton is
    s érzi a vagyona hamis
    mi érték volt elpazarolt
    csillagja napja és a hold
    számlái rendezetlenek
    hitele sincs már úgylehet
    adná cserébe önmagát
    bútort könyvet tudást ruhát
    cserélné újabb önmagára
    de annak meg magas az ára
    és összehord hitet-havat
    hogy igazolja pár adat
    miért mire és mit cserélt
    az aki olykor egyszer élt

  • Az utolsó ajtó

    Ez az ajtó nem nyílik sehová.
    Mögötte az a szoba: nincs!
    Nem valódiak a törtfehér falak,
    és képzeletbeli a súlyos rézkilincs.

    És mégis; e szoba maga a Valóság.
    Valósabb, mint bármi életemben;
    Hallom, hogy rág az egér a falban és
    ahogy nyílik szét a téglák közt a rés.

    A küszöbön állok; ha belépek, elvesztem,
    hisz része leszek annak, ami nincs,
    és nem is volt soha, csak képzeletemben,
    mint az ajtó, a fal, a rézkilincs.