Duckhilles

Category: Archívum

A Fedél Nélkül korábban megjelent lapszámainak és az azokban publikált tartalmaknak a gyűjtőarchívuma. Innen lapszámok és műfajok szerint is böngészhetők a korábbi írások és alkotások.

  • Hátizsák projekt

    A cikk Norbert Brandt történetét mutatja be, aki húsz évet élt hajléktalanként, majd Németország iskoláiban kezdett beszélni tapasztalatairól. A Rucksack, vagyis Hátizsák projekt lényege, hogy személyes tárgyakon és élményeken keresztül, közvetlen párbeszédben ismertesse meg a diákokkal az utcai élet valóságát.

    A projekt célja az előítéletek csökkentése, az érzékenyítés és az őszinte kérdezés lehetőségének megteremtése. A cikk kitér arra is, hogy Norbert egészségi állapota romlott, ezért szeretné továbbadni tudását másoknak.

  • Requiem

    Van, akiről utcát neveztek el. Van, akiről várost. Vannak olyanok, akikről még sírt se.

    Évek óta az utcán élt. Nem barátkozott senkivel. Egyedül ücsörgött egy kapu alatt, nézett maga elé. Még akkor se emelte fel a tekintetét, ha valaki beleejtett valami pénzt az előtte levő papírdobozba. Nem ivott, nem volt erőszakos, a háziak szinte észre sem vették.

    Azt se vették észre, amikor meghalt. Már órák óta halott volt, amikor egy gyerek a kutyájával arra járt. Rendőrt hívtak, mentőt, de sem életjelet, sem idegenkezűségre utaló nyomot nem találtak. Az önkormányzat számlájára temették el. „Tulajdonképpen nem is halt meg senki” – mondta az egyik sírásó.

  • Drága barátaim, kedves majmok

    A könyvajánló Csányi Vilmos kötete kapcsán az emberi viselkedés, a közösségi működés és a modern társadalom ellentmondásairól beszél. A szöveg szerint a szerző tudományos alapossággal, mégis humorral és közérthetően vizsgálja, hogyan hatnak ősi beidegződéseink a mai döntéseinkre.

    Szó esik a járványhelyzetről, a bezártságról, a klímaválságról és arról, hogy miért nehéz az embereket rávenni a távoli jövő érdekében hozott áldozatokra. A kötet egyszerre etológiai és társadalmi tükör.

  • Minimálbér

    Tudod, nekem a postásunk
    jó hírt nem is nagyon hozhat…
    Nincs már olyan, hogy két szomszéd
    este kártyázva borozgat.

    Tehetősebb barátaim
    elkapják a tekintetet,
    ha meglátják, hogy az ember
    kissé messzebbről integet.

    Eltelt egy nap. Eggyel hosszabb
    lett a múltam. És a holnap?
    A jövőbe egymás után
    ilyen semmi napok tolnak.

  • Nevess, amíg lehet

    hahotázik a Hold
    kinevet engemet
    mert a félhomályban
    fordítva vettem
    fel az ingem

    ciripelnek a tücskök
    nekem zenélnek
    pedig én nem is kértem

    én sem teszek egyebet
    a Halál szemébe
    nevetek minden éjjel

  • A maszk mögött

    a maszk mögött
    két állomás között
    önmagad
    belélegezheted

    tiéd az út
    amíg járod
    tiéd a cél
    alig várod

    tiéd minden…
    …mert minden nincsen

  • Aszcendens

    Elveszett csillagként,
    Sárga reménnyel világítva várni..
    Hogy tudósként,
    Kaland kedéllyel, kutatva feltárjon

    Az ismeretlen, önként,
    Távol, tudatlan bízva szeretni..
    Vak fénnyel ragyogva merengni,
    Tudva, a csillagász megtalál keresni..

  • Kavarodott

    talán jobb lesz talán áspis
    gyöngyöt szül a kalamáris
    tetkót rajzol alkaromra
    nem hétköznap alkalomra

    nem találom az eszemet
    megittam a faecetet
    kimarta a sav a gyomrom
    ez lett végül az én poklom

  • Üresen

    Már nem csak a lendület hiányzik,
    lassan években mérhető a semmi.
    Elfog a tériszony, itt a földön,
    de már nincs hová lemenni.
    Szélcsend, elúszik egy évszak,
    üresen néz, nem legyint.
    Csak kicsit meghalni – nem lehet?
    Csak addig, hogy jó legyen megint.

  • Drága barátaimnak

    Akik gondolnak még velem,
    a megzavarodottal,
    nem is tudva, hogy a sorsom,
    milyen tréfát űz velem;
    hogy megpróbáljam pótolni,
    rosszabbik énem a jobbal,
    amíg a szalmalángommal,
    felmelegítem tűzhelyem.

    Remélve, hogy írásomból
    majd szépet is kilesnek,
    hogy azért inkább élőnek
    gondoljanak, mint holtnak;
    bőröm alá úgy kúsznak most,
    a novemberi estek,
    mint akiben a félelmek,
    fel csak lassan oldódnak.

    Remélve, vívódásaim
    szerethetőbbé mosnak,
    hogy a számat, őszinte és
    igaz szóra nyithatom;
    nem mondva a helyzetemet
    többé sajnálatosnak,
    tudva hogy a bajom, meg most
    is, én állapíthatom.

    Hogy az életem tovább majd,
    győzelmemmel alakul,
    elmondva a boldogságom,
    ha senki nem is hallgat meg;
    nem játszva már a bolondját
    magammal hasztalanul,
    hogy úgy csillogjon mosolyom,
    mint levélen a harmatcsepp.