Megjöttek a fiúk
A háborúból
Már amelyik
Lovam két
Évszázada iszik
Romlott kútból
Romlott álmom
Álmos csillagfű
Álmodozott rólam
Rólad rólunk
Róka bámul
Bárkát Atlantisz
Kocsmái ideiglenesen
Zárva
A Fedél Nélkül korábban megjelent lapszámainak és az azokban publikált tartalmaknak a gyűjtőarchívuma. Innen lapszámok és műfajok szerint is böngészhetők a korábbi írások és alkotások.
Megjöttek a fiúk
A háborúból
Már amelyik
Lovam két
Évszázada iszik
Romlott kútból
Romlott álmom
Álmos csillagfű
Álmodozott rólam
Rólad rólunk
Róka bámul
Bárkát Atlantisz
Kocsmái ideiglenesen
Zárva
Hat küszöböt már átléptem
A hetedik felé megyek szépen
A sebesség nem a régi már
És oly kihalt az út menti táj
Talán valahol a küzdelem végén
Lesz még sok bátorító élmény
És várnak ölelésre tárt karok
Valahogy elmúlni még nem akarok
A Grecsó fivérekkel készült interjú a testvéri kapcsolatról, az apaságról, a családalapítás halogatásáról és a szeretet gyakorlati oldaláról szól. Grecsó Zoltán arról beszél, hogy vágyik az apaságra, mégis tart a felelősségtől és az anyagi, lelki bizonytalanságtól. Grecsó Krisztián szerint gyereknek soha nincs „ideális” időpontja, az apaság pedig folyamatosan alakuló, mélyülő történet.
A beszélgetésben szó esik a feltétel nélküli szeretetről, a generációs mintákról, a párkapcsolat próbatételéről, az önismeretről és a szeretet elfogadásának nehézségéről is. A testvérek gyerekkori emléket is felidéznek: Krisztián kilencévesen a locsolópénzéből balatoni családi nyaralást szervezett, amely Zoltán számára máig meghatározó emlék. Az interjú végén a segítő attitűdről és a sérülékeny emberekhez való viszonyról is beszélnek.
Csend a csöndhöz, csönd a csendhez
in memoriam Arany János
A folyónak meg se kottyant
hajtja a hal
egy-egy parttal
arany jobbján
ezüst balján
Gyöngybuborék ha fölbuggyan
mikor csobban mikor loccsan
reped a csönd pókhálósan
roppan a csend visszhangosan
A jövőt már rég elfelejtettem.
Csak a Ma van – s a végén – egy holnap?
Az is ma lesz. És a semmi felé
ilyen üres ma-holnapok tolnak.
A múltat is elfeledtem régen.
Mából lesz a tegnap? – ezt csak sejtem.
Ami zajlik, úgyis itt van, rögtön
a mellettem lassan vánszorgó jelenben.
Megint itt vagyok
a szóróparcellatéren,
ahol a vízoszloppal
magasra emelkedett
tested por martaléka
– a gravitáció parancsára –
alázuhant az is a virágágyásra,
én is csendben ülök a padon,
pedig kiáltani,
jajongani kellene Érted!
Életem egyharmadában
fekszem. Hát ez kurvasok.
Három évig vacsorázom,
Másfél-két évig szarok.
Harminckétszer húztak fogat,
kétszer rúgtak jól tökön.
Milliószor alázott meg
más előtt a főnököm.
Most kopognak. – Ki az? – kérdem.
– A halál!
– Csak? Egy pillanat!
33. A mobilomnak önálló élete van. Bénázok. Sokszor…
34. Fáradt, mégis elkísér a szobatársam. Betegeskedem.
35. Izgatott csótány kerülgeti mobilom. Kit akarsz hívni?
36. Csupán árucikk. saját könyvemet veszem egy könyvesboltban.
37. Azt csak úgy írtam! S nem tudtam, hogy nem tudtam… Nos, úgy sikerült.
38. Szétreped a hólyagom! Muszáj maradnom: előadás van.
39. Minden fejreáll. Az ágyam is jéghideg. Mért csak most érzem?
40. Szabadon estem. Jeges köveken hever minden fájdalmam.
Köszönöm a Jó Uraknak!
Nem kell hideg köveken
aludnom, ha az új törvényt
betű szerint követem!
Kegyes Urak, ha szólhatok,
az éhezés kimaradt…
És tiltsák be a kirohadt,
csúnya odvas fogakat!
Gránitszilárd törvényekkel
boldog lesz az életem…
A szerző Debrecenbe utazva megmagyarázhatatlan lelki sötétséget érez a város fölött, és ezt a bűnök, az elhidegülés és az Istentől való eltávolodás jelének látja. Imádságában reménysugarat kér, majd ezt a választ egy új melegedő megnyitásában látja meg, amelynek neve is Reménysugár.
A szöveg szerint ebben a helyben nemcsak segítség, hanem emberi méltóság, figyelem, áhítat és közösség is jelen van. A szerző úgy érzi, itt a hajléktalan emberek nemcsak ellátást, hanem szeretetet és elfogadást is kapnak, és újra felszínre hozhatják régen eltemetett értékeiket.