Category: Lapszámok

((noha hamvasszatok,
és urnám a lágyan ölelő
magzatvíz hullámvölgye legyen:
– hiszen aki él, jövőt,
és hamvai nyomába lépdelőket
mégiscsak remél –))
egy mondatban: „itt se voltam”.
(ipso facto: se név, se jel,
se szül., se halt, se élt, etc.)
(( Ha lesz, aki követ, vessen a vízbe
egy talált követ, csorba kavicsot
írmag gyanánt, háttal és haránt.))
Deli Bálint (1951-2016)

2020-2021
Összefonódik múlt, jelen, jövő.
Ismétli magát a végtelen Idő.
De mi csak itt állunk a jelen közepén,
s nem tudjuk, merre, hova sodor a szél.
Múlt és jövő bennünk találkozik,
hogy merre fordítjuk, csak rajtunk múlik.
Mira

Nyomorod magányoddal
karöltve fojtogat,
te sem békélsz magaddal:
vívod örök harcodat.
Az est eljöttén az út kövére,
ha dideregve lefekszel,
még a bogarak is elkerülnek.
Tőled messze menekülnek.
Hárman vagytok éjjel-nappal,
csoda díszes társaság:
magányoddal, nyomoroddal
együtt kerek neked a világ!
Szamócza

Zimankó van,
fagyos napok,
kihűlt tájon
magam vagyok.
Rezgő árnyak,
lassú halál,
hideg minden
melegre vár.
Ötvös-Németh Edit

Szkíták meg Hunok
lovagolnak itten,
eddig én magamat
jó Magyarnak hittem,
de látom, nem lehet.
Eltorzít néhány hamis lelet.
Jézussal – szerinted –
egy apától volnék,
ő is magyar, vagy
eldurvult a „hóhér”?
Tőled vagy tőlem?
Ezt örököltem…
A kétkedésem nem
a tagadásom jussa!
Vérünk folyik, s te
rajta jutnál csúcsra.
Hazugság-álom …
Ki nem találom.
Azt mondod, mi vagyunk
az omega s az alfa.
Én meg csak azt, hogy
el leszünk zavarva,
ha nem vigyázunk.
Már ég a házunk!
Idegen hatalmak
pofozgatják népünk,
mi meg csak alszunk,
de van már mitől félnünk.
Mondd, te mit teszel?
Csak ártasz, hisztizel…
Ugyanazt fújod, mint
más népeknél – mások.
Prüszkölhetünk is,
mint az óvodások,
de mondd csak mennyit ér
a szöggel átütött tenyér?
Nevetnem kell:
Omega meg alfa …
Apád csinált, bár
kent volna a falra,
nem vagy te ember!
Hazugság nem kell.
Ragadj fegyvert,
élj, akár az ősök!
Hazugság mind, mint
a fészbukismerősök.
Történelem …
Felképelem.
Mikus Vilmos

Tiszta szívből kívánom, álmaink teljesüljenek.
Bármit kérsz esküszöm, mindent megteszek.
Lehozom érted a hulló csillagot,
elfordulni tőled én soha nem fogok!
Te vagy nekem a napsugár,
a bíborszínű álom, s nézem a mosolyod
amit örökké csodálok.
Nem mondom én, hogy sokat nyújtok neked,
de amim van, mindent odaadok érted.
A lelkem világát, amely lassan elhalványul
te neked adom,
mert lelked szeretettől lángol.
Imádlak én, mert az éj leszáll,
örök mécses égjen mi kettőnk világán.
Imádlak téged a lelkem lábaid előtt hever,
amit megtehetek a mindenható előtt,
esküszöm így lesz. Én, mint
satnya száradó kóró,
míg fel tudom emelni a hangom,
addig a boldogságot adom.
Nem számít, velem mi történik
csak te légy az élet szirma,
ami örökké nyílik,
bárcsak tudnék neked
örök életet adni,
nyíló virágként
örömteli életet nyújtani.
Szuna István

Ábrándcseppek
részegítenek,
mint a jó bor,
részegítenek vágyaim –
túl az élet átkain.
Édes méz a csók,
pezsdíti vérem,
szívem dalol,
s mélységig hatol
öl-lelésed.
Levél ha zizzenve zörren
talpam alatt,
szelíd lánggal perzsel a Nap,
bársonypercekkel simogat,
s fürdőzöm szélhullámokban az ég alatt.
Este csillagok hunyorognak rám.
Szeretek, élek,
áldás cseppen rám
mindenünnen.
Vídia
2021. november, harmadik díj

emléked meg ez a nyári utca
hiába támadt érzés nem is ugyanaz
hiába kérdem mi lett volna hogyha
rád szólok nehogy elszalaszd
másik nyár jön hiába emlékeztet
elém gurul vissza kell hogy lökjem
éjszaka ébren eltöri a csendet
nem tudom mit is akar tőlem
hogy volt biztos másként megint elhagy
eltelt mind rákúszott a halál
nem jutsz eszembe mindig is itt vagy
egy pont csak az idő meg ez a nyár
Kiss-Teleki Rita

Mindig kértem, s zömében kaptam is,
vagy kérnem sem kellett, oly természetes volt,
hogy jár nekem, mi jár adás fejében,
nem számoltuk, de egál lett a mérce.
Ez így túl tárgyszerű és én bent úgy érzem,
nem adtam eleget, – még maradt pár csepp vérem.
Neked adnám, hogy felfrissüljön élted
és tudom, hogy felét visszaadnád –,
mert hiába vitt messze, máshoz idáig az élet,
lelked mélyén tudod, nyugalmat a lényed
akkor talál majd csak, hogyha visszatérhetsz
igaz utadra, s újra velem élhetsz.
Hihetsz változásban, bármelyik vallásban,
elmehetsz jósnőhöz, fedezheted hátad
bármelyik irányból jövő támadástól,
tőlem nem kell félned, nem közelítek orvul.
Egytől tarthatsz csak, de azt magadban hordod,
oly régóta már, mint az élet maga,
sejtjeidbe diffundáltam magam egyszer s mindörökre,
nem old ki onnan semmilyen szer, ármány – soha.
Sági Ferenc

szonettciklus PM-hez
I-XV.