Üres söröshordó a lelkem, s már szagom is olyan,
ahogy itt ülök, sajnálva magam.
Fáj a nyár, és fáj, hogy kopaszodom,
fáj, hogy háj lóg pocakomon,
fáj, hogy nem nevet ki senki,
mikor dülöngélve próbálok hazakeveredni,
s nem veszekszel velem.
Szívesen hallanám, részeg disznó vagyok,
s belőled ma már nem is kapok,
mert tudnám, hogy eljön a holnap,
mint mindig a halálpontos kaszás,
s tévelygő lelkemhez hazatalálsz.
Megérzem lágyra szőtt illatod,
s mit tennem kell, magadhoz szorítva hagyod,
s elszáll a baj, mint a sosem volt pillanat.
Szemembe tetováltad boldogan mosolygó arcodat.
De most… hiába ágaskodik vágyam,
magamtól gyűrött csak az ágyam,
s mikor érted nyúlok ölelve,
átizzadt párna néz csak a szemembe.
Kevergek magamban, mint kávéban a kanál,
legörbült szájjal, ki cukorra várt,
s nem ízlek magamnak. Meg senki másnak…
Nincs rám szüksége már a világnak?
Nem kell a versem? A Dalom? Az agyam?
Rég pucolt WC-n húzzam le magam?
Vagy keljek ki a rég oly meleg ágyból,
s horkanjak magamra – elég a nyavalygásból!
Branyó