Category: Vers

Azt kérik, hogy másképp lássak mindent.
Hírcsatornák játsszák itt az Istent.
A világ ilyent még sosem látott,
bunda helyett medvére kabátot.
Látunk felfelé hulló csillagot,
éhezőt, ki a fénytől jóllakott.
Acélba ütöttél faszöget,
azután kimerte a kád a vizet.
Élvezetté avanzsált a szenvedés,
tépőzárrá vált a nyomókötés.
Kitépte helyéről a fa a szelet,
ma vevőnek az eladó fizet.
Ne higgy el mindent, amit mondanak
nem fentről épülnek fel a falak.
Napszemüveg nem kell éj idején,
aki nem gazdag, maradhat szegény.
Erdős Sándor

Ha Isten elköltözne, emberi testünket választaná lakásnak,
ezt mondta az Apostol. De azt nem mondta, hogyan
nyelhetünk le olyan bőröndöket és kartondobozokat,
amelyek föld alá fegyelmezett arkangyalok
lőfegyvereivel vannak tele, mert ezeket
a biztonság kedvéért, tudom,
mindig magánál tartotta,
ha hallgatott esténként,
akkor így hallgatott.
Hogy fér el bennünk az, ami templom
és kenyér, bűn és tisztulás, útvonal
és útvesztő, a hullazsákok
határozott tagadása?
És nem azért, hogy sokszor
halld, de az a legőrültebb
szerelem is.
Lakás leszek, de most még
a saját lakásomban is félek
egyedül lenni.
Ajtót kell nyitnom az ellentmondás
inkarnációjának, csak így működhetek
tovább, ha úgy döntök. Mert dönteni
most még nekem is szabad.
Vasas Tamás

szonettciklus PM-hez
I-XV.

száz nőt szerettem engem egy sem henteregtem hancúroztam Plátó mosolyog
élet megrontója szerelmes plátói még bablevesem is csak plátói se hús se bab
három évszak kínoz három év hadifogság Rejtő sírban tömeglakás mint Flóra
szíve embereket halászok Laodiczea lánya sem csókol vak nyomorult mezíte-
len langymeleg lelkek Polpottal paroláznak kutyám macska macskám bolha
nem kell más csak hagymás lé keresztem levesem orgazmusod ördögé csókunk
sörös likőr a melleden szeress Róza döglik a próza…
Bursztyn Budapeszt Bernstein Emil
Hibaigazítás
717. számunk 9. oldalán megjelent Mérce című vers alkotójaként Sági Ferencet neveztük meg – hibásan.
A vers szerzője Orbán Anna Tűzgyík. Ezúton kérünk elnézést az érintettektől és olvasóinktól!

A szívemet bezárnám egy faládikába,
és a kulcsát kezedbe adnám,
szorítsd a markodba, szeresd,
legalább neked értékes…
A szívedet elkérném tőled,
aztán vissza is adnám,
tedd az enyém mellé a ládikába,
és a kulcsot idővel
hajítsuk messze a magas ég felé.
Maradjunk, maradjunk Együtt,
legyen minden napunk karácsony.
Maradjunk, maradjunk Együtt,
elhinném: odébb halálom.
A tiéd pedig soha nem jön el,
mese, de a mesékben igenis hinni kell.
Mert máshogy nem megy,
máshogy nem mehet,
csak ha egyetlen húron rezeg
a szerelem és a szeretet.
A faládika időtálló,
jöhet árvíz, vagy akár földrengés,
mert a szíveink, mik benne vannak,
túlélnek mindent, nincs semmi vész.
A Mi időnk nem járhat le,
nem, nem, soha!
A Mi időnk már fogalom,
fogadom: szeretlek örökre!
Egy karnyújtásnyira vagy tőlem,
és én tőled egy karnyújtásnyira,
nézzünk be olykor a faládikába,
és ha a kulcs már a sztratoszférába’:
törjük fel,
törjük fel,
törjük fel,
és maradjunk, maradjunk Együtt,
Kedvesem
Pethő N. Gábor

Kirakat alatt a körúton
kutyamódon az ember
halkan nyüszít, szólni nem mer
talán feladta már, hogy ember
Merre repülnek sóhajok
ezrek lelkéből a vágy
talán jó lenne kényelmes
otthon, szolid megvetett ágy.
De ki törődik most ezzel?
Hazafiság duzzad a mellen
s büszkék vagyunk bűnhődve
piros, fehér, zöld mezben…
Nagy Gusztáv

Váróterem, rendelő.
Folyik rólam a veríték.
Velem szemben egy idős házaspár,
lerí róluk a beszélhetnék.
Ennyire melege van, drága?
Csak a klimax – szabadkozom.
Mire ők összenevetve legyintenek,
ugyan már, ilyen fiatalon…
Most mondjam el, hogy kipakoltak?
Meséljek magamról óra hosszat?
Mondjam el, hogy kísért az üresség,
hogy nehéz volt beletörődjek,
hogy számtalanszor gondolok arra
milyen súlya lehetett bennem a nőnek?
Velem szemben az idős házaspár
nem szól, az arcomat nézi.
Mintha víz alatt lebegnék,
kong a perc, a hiányt idézi.
Kiss-Teleki Rita

Fehér fények ezer színe robban.
Éhesen vár elnémított száj.
Karabély les álcázott sarokban,
holnapután túlélni muszáj.
Kontinensen átívelő eszme.
Napsugártól perzselődő bőr.
Kinek lesz a jólét előbb veszte?
Sáros árral mindent elsöpör.

Kazár kagán nyerge koppan
sztyeppe nyögve liheg felhő
tavaszi zápor gyíkot fürdet
kaftánom redője imádság-
gyöngyöt rejt róka araszol
zsebemben ezüst hold
páros csillag tündököl
a kedves fülbevalója súg
messze még az ősz utolsó
kegyetlen szele nosztalgiám
tanúja a holnap útonálló
emlékek lópaták alatt; sár
fröccsen lelkemre nosza
vágtassunk!
Alus Dozentinnen
2021. október, második díj
Juhi munkája

Egy szélmalom három lapátja fekszik a fűben,
ez mutatja a múltat a legélethűbben,
egy elfelejtett kor elfelejtett része,
és nincs kérdés, hogy idővel ez is odavész-e.
Egy zárókő fekszik a porban félig,
boltívek királynője régóta nem fénylik,
ma már a kaput támasztják ki vele,
hiába volt grófi ajánlólevele.
Régi motor a fészerben hátul,
az időtlenségbe belebámul,
értéktelen ócskavas – mondják,
az elmúlás hálóját nem csak pókok fonják.
Egy idős ember, ház előtt a padon,
nagyapjáé volt egykor a malom,
apja építette a boltíves kaput,
az idő úgy verte le, mint cigiről a hamut.
A motor is eldőlt, sorsot mutat,
ez volt az utolsó táncmozdulat,
a férfi nem mozdult, hiába is menne,
nézte hosszan, hisz magát látta benne.
Háború se volt, mégis pusztult minden,
öntudatra ébredt a gyarló emberisten,
és veszni hagyta múltját, gyökereit tépte,
lehet, hogy én voltam az egyik, de lehet, hogy épp Te!
Jóna Dávid