Category: Vers

Tavaszt sírnak kanyargó folyók,
gyökeret vetett part menti fák,
álmosan ébred az árva világ.
Szálanként őszültem meg a télben.
Vad viharok, dermesztő szelek
leheltek rám, csillag nélküli égboltokat.
Hátat mutatva sivár földnek,
megyek feléd szirmait bontogató nyár.
Hosszúra nyúlt jegenyék fölött
hiába káráltok varjak!
Magasan jár a Nap,
hát eredjetek!
Rakjatok fészket más hazában.
Sirámoktól hangos az erdő,
búslakodnak a lombhullajtó fák,
ködfelhőt fúj a szél az elárvult mezőségre.
Vércse száll magas hegyek ormain túl,
kitárt szárnyain napfény suhan.
Nem rabolni jön.
Hazahívták a szelek.
Kondul a harang
a templom tornyán várnak
a dombok, lankás tájak,
hegyek között megbúvó kis falum,
hol a Duna kanyarog szelíden medrében.
Bella Beáta
Annaházi Alíz munkája

A múlt szelindekjei
sivatag-forrón marcangolnak.
Lelkemen kérges fognyomok
nem hiába voltak az őrült angyalok.
Parázsló homok, kifent kövek
lettem harminc évesen ősöreg.
Az erőszak a félelem tragikomédiája,
nem hiszem, hogy énem a megváltást várja.
Ádám Orsolya Mária

hideg a kezed öltözz fel
szemüregedből lárva nő
nincs helyed nálam költözz el
nem gyógyír rád a lávakő
ujjpercek végén fagy zizeg
csontjaiddal a hold tekéz
árnyadtól fél ki nem isten
éles kaszádat fény becéz
piszok hideg van innom kell
s eldugni magam egy híd alá
fagyban éhezni szenvedni
s leírni milyen a jó halál
írni sírni de kibírni
ha kinyírni nincsen akarat
de naponta orrodhoz dörgölni
a meddighez hiányzik egy adat
Bara Anna

Fehér fények ezer színe robban.
Éhesen vár elnémított száj.
Karabély les álcázott sarokban,
holnapután túlélni muszáj.
Kontinensen átívelő eszme.
Napsugártól perzselődő bőr.
Kinek lesz a jólét előbb veszte?
Sáros árral mindent elsöpör.

Sokan voltunk, legyünk egyre többen.
Zátonyokon korallkék az ég?
Felhőt érő házak vére fröccsen,
hív és vár a tátott messzeség.
Barlangokban élő aranyhorda.
Leplek alatt sárkány ég, egy szűz.
Herceg kacsint, alázatos szolga.
Szétcsúsztatott szentírást betűz.

Szegett kévék pársirató gondban.
Rizsföldeken ápolatlan tó.
Buddhaszobor mosolyog, de hol van?
Egyértelmű jólét látható.
Megígérték, holnapután rend lesz.
Űrhajónk a fagyos Holdra száll.
Bölcs vezetőnk látványfilmet rendez,
kóbor vírusunk ma kit kaszál?
Székely-Máté László

Nappalok és éjszakák
Bozótosában bolyongok
Nem kötök ki sehol sem
És nem is jajongok
Kopott életemet hordozom
A kátyúval teli úton
Szertefoszlik a napsugár
Ahogy a kezem kinyújtom
A magány szeret igazán
Szorosan ölelve énem
Hűségesen követem
A szürke messzeségben
Olykor ördögök hada
Integetve táncol
Hívogatnak szüntelen
A pokol kapujából
Fogytán az erőm és a hitem
A fájdalom beterít
De a harcom még folytatom
Talán a Jóisten megsegít
Spányik Miklós

harminc korty felejtés a kannásból
reggelig kitart
a járdából kinőtt bútoraim között
ismét otthon vagyok
mintha ablakomból néznék
két méter magasról látom magam
csörömpölés a konyhából
jé ott még egy konténer volt előbb
rádió
gyerekeim kacagnak
– hé dobjál meg vagy két kilóval
a holnap esti otthonra kell
Zalán György

egy jókora idő után
rájöttem meglehetős
vehemensen hogy
valójában igazán mit
is jelenthet az hogy
depresszió – ama
szerencsétlen történés
mialatt átéltem a saját
halálomat minden egyes
éjszaka közepén fölébredve –
és még élve átélni a meghalás
sokkját minden éjjel minek
vége nem lehet már míg
a halál sokkjának vége
sem lehet már soha…
Dvorcsák Gábor (1955-2020)

Egyszer kialusznak a fények,
s a csillagmező fölzokog:
könyörtelen, furcsa éjfél lesz,
meghalnak mind a pásztorok.
Utolsó ütés, jól jár a lap,
röhög a halál, s lapot vált,
szidja a tűzcsóvás bogarat
s önnön magát, a halált.
Menekülnek a fák, s a folyók,
biceg a sánta harangláb –
és rémületes csendben forog
a fénytől meglopott világ.
Üszkös rögök tüntetnek tétlen,
fölöttük szétrobbant sötét…
Nem továbbít jajszót az éter,
s elolvadnak a vasekék.
Csönd lesz: koldul a halál szeme,
arcán üres lyuk látszik.
Halhatatlan fájdalmas zene
szól majd – ha a halál hárfázik!
Barcs János