Category: Vers

Ragyogó homlokú kisgyermekként,
angyalképnek teremtve és társnak;
gyanútlanul örök szerelmednél,
ki az elsőként nem öncsalás vagy.
Inkább menedék az életemben,
ki minden veszendőt mélybe vetett;
hogy ne tagadj, és ne hagyj el engem,
nekem adva a gyöngeségedet.
Ki készebb a szelídebb szavakra,
kit nem köt már az emberi törvény;
ki a szárnyát büszkén villogtatja,
a magányom szobrát összetörvén.
Hogy bírája én legyek magamnak,
hogy ne a világgal vívjak párbajt;
érezve kezem béklyótalannak,
festve az égre fehér madárrajt.
Nem akarva csupán rád találni,
hogy tovább a vágyam veled hordjam;
hadd legyen álmom több láthatárnyi,
hogy magamból ki, csak a jót forrjam.
Mint akit le az idő sem rombol,
idegenebbé téve naponta;
hogy ki se költözz a tudatomból,
magam csak teremtve, és nem rontva.
Kinek mozdulata meg nem alvad,
belőlem ki nem halva és veszve;
ki több, mint egy sajduló sugallat,
az űrben elejtve, tévedezve.
Hogy végre igaz, való, jó legyek,
hogy végigfusson bennem az áram;
míg felszikráznak a hunyó jelek,
a mindenségnaggyá lett éjszakában.
Túl a sok száz embertelen űrön,
mikben sötétségek villámlanak;
mikben nem lehet csak menekülnöm,
hogy önmagát égesse el a nap.
Vágyva, a sors bárcsak melléd vetne,
hogy végre elfeledjenek minket;
hogy bogár ne lépjen nyitott szemedre,
engedve a sürgető ingereimnek.
Móritz Mátyás

szonettciklus PM-hez
I-XV.

A szerelmed, mint az a hosszú, csíkos
sál, mi úgy tetszett rajtad, elveszett rég.
Az érintésekről a vágy, akár a
cipőről a talp, lekopott, csak emlék,
mint aszfalton a lépteid nyoma.
Agyonhasznált sportzokni volt, lemállott
rólam soká hordott ragaszkodásod –
nem stoppolja meg senki már, soha.
Hogy meg ne fázz, magadnak újat vettél,
télikabátot, kesztyűt és barátnőt,
a régi megy segélycsomagba. Mint egy
alsót, mire a tested mocska ránőtt,
kukába dobtad viselt éveinket –
megszűntem, mint egy elkapott tekintet.
A végső halálból ez csak előleg.
Ideje már kivetkőznöm belőled.

Mert nem azt sírom vissza, nem a végét,
az elégedetlenség csöndjeit,
ahogyan együtt bámuljuk a tévét,
a kifogásokat: ne most, ne itt,
a számítógépes játékkal töltött,
ketten magányos esti hallgatást,
a kapcsolatnak hívott szürke börtönt,
ahol nem vagy, csupán egy zárkatárs –
Az ösztönöket átíró bizalmat
siratom, ahogy a ló engedi,
hogy kézbe vedd a hátsó lábát, azt az
önfeledtséget, ahogy felfedi
védtelen hasát a macska előtted.
A vad meglátott, nem futott el mégsem.
Te visszanéztél rá, aztán lelőtted –
a föld szép lassan szívja be a vérem.
Noha ártatlanul, értetlenül,
bosszúvágy nélkül pusztul el az állat,
benned is tátong a lövésnyi űr,
mert jól tudod, hogy erre nincs bocsánat.

Veled élek. Akár egy betegséggel,
amelyből kigyógyulni nem lehet,
de szinten tartom. Nem fog rosszabbodni,
amíg szedem a gyógyszereimet.
Érzem, ha fájni készülsz, és tudom, hogy
olyankor mit kell tennem. Ismerem
a közelítő roham jeleit,
s a módszert, ahogy elviselhetem.
Már nehéz elképzelni, nélküled
milyen is volna. Túl rég vagy a részem.
Letörölhetetlen jellemvonás,
mély ránc az arcon. Látens őrület,
de napi szinten élhető egészen,
csak ima kell, csak csönd, csak félhomály.
KISS JUDIT ÁGNES :
SZLALOM

Nem voltam szingli. Épp csak elhagyott.
De akkor olyan páni félelemben,
mint sötét szobába zárt kisgyerek.
Tudom, hogy hiába nő fel az ember,
ha végig sír benne egy újszülött,
tehetetlenül, ringatásra várva.
Zuhanhat szerelemből szerelembe,
amíg magányát meggyászolni gyáva.
Mindig kerestem valakit, ki megtart.
Mindig off-balance, mindig kell a támasz.
Mint a tangóban, úgy akartam élni,
ráborulva egy férfi mellkasára.
Így akadtam viszonyról új viszonyra,
mint gyűrött nejlonzacskó, szélsodortan.
Egyedül élni és egyedül állni,
szinglinek lenni mindig gyáva voltam.

Tavaszt sírnak kanyargó folyók,
gyökeret vetett part menti fák,
álmosan ébred az árva világ.
Szálanként őszültem meg a télben.
Vad viharok, dermesztő szelek
leheltek rám, csillag nélküli égboltokat.
Hátat mutatva sivár földnek,
megyek feléd szirmait bontogató nyár.
Hosszúra nyúlt jegenyék fölött
hiába káráltok varjak!
Magasan jár a Nap,
hát eredjetek!
Rakjatok fészket más hazában.
Sirámoktól hangos az erdő,
búslakodnak a lombhullajtó fák,
ködfelhőt fúj a szél az elárvult mezőségre.
Vércse száll magas hegyek ormain túl,
kitárt szárnyain napfény suhan.
Nem rabolni jön.
Hazahívták a szelek.
Kondul a harang
a templom tornyán várnak
a dombok, lankás tájak,
hegyek között megbúvó kis falum,
hol a Duna kanyarog szelíden medrében.
Bella Beáta
Annaházi Alíz munkája

A múlt szelindekjei
sivatag-forrón marcangolnak.
Lelkemen kérges fognyomok
nem hiába voltak az őrült angyalok.
Parázsló homok, kifent kövek
lettem harminc évesen ősöreg.
Az erőszak a félelem tragikomédiája,
nem hiszem, hogy énem a megváltást várja.
Ádám Orsolya Mária

hideg a kezed öltözz fel
szemüregedből lárva nő
nincs helyed nálam költözz el
nem gyógyír rád a lávakő
ujjpercek végén fagy zizeg
csontjaiddal a hold tekéz
árnyadtól fél ki nem isten
éles kaszádat fény becéz
piszok hideg van innom kell
s eldugni magam egy híd alá
fagyban éhezni szenvedni
s leírni milyen a jó halál
írni sírni de kibírni
ha kinyírni nincsen akarat
de naponta orrodhoz dörgölni
a meddighez hiányzik egy adat
Bara Anna

Régóta keresed a választ
a kérdésedre, hogy a tiszta víz
miért nem zárható a tenyeredbe
de hát mindennek megvan a maga természete
a víznek folyni kell tovább
az ember meg kapaszkodik, néha elidőz
egy bolt előtt vagy egy buszmegállóban
figyeli a többi embert
akik stabilan állnak, mint a fák
hiába dobálják tele csikkekkel
a törzsük körül a talajt
a mérget a víz beléjük itatja
mégis képesek élni
idővel rozsdásodnak
kertészek tartják karban őket
olvastam a múltkor a fagyöngymentesítésről
azzal is növelik az élettartamot
hiába szép és szeretik
le kell hasítani a gazdatestről
végsősoron ezzel is javítva
az ember közérzetét.
Szép Borbála