Úgy mondi az „Fáma”
Szar a hideg szénékű’!
S
Sorolhatnám zengzeteg idézetek
Végtelen oszlopaival
De
Nem erről szerettem volna írni
Drága hanem arról hogy
OTT
Hagynék csapot-papot
CSAK
Jutna nékünk „odú” ahol
TE
Várnál vacsoránk Vígan kevergetve
Várnál
Ölelkezésünkre
Azon törve buksicska bóbitád
Vajh az új seprő
Jól seper-e
Ui.:
Az ereszt, azt most hagyjuk későbbre.
Lélegzetvételed
ritmusára moccannak
húzódnak össze
ernyednek el
testemben
az inak –
mit csinájjak?
Valamennyi színvak…
s létük nem más
mit a természet
adott nekik a
Te létedre válaszul
hozzád igazul minden
idebenn s kint lent
és fent rajtad átszűrve
látható a felhő
a madár a virág
a fák az erdő
s megédesednek a
savanyú pofák is ha
hirtelen meglátlak
elönt a forróság s már
rángatnám is le rólad
s rólam a ruhát hogy
alkothassunk új s újabb
efemer csodát!
Hát egyszer már e ködből
igazán előbukkanhatnál…
akár az öreg temetők éjféli csöndjében kóborló holtak
meglopott emlékeim vissza-visszajárnak bennem
megsárgult alkonyokon csüng sok-sok elherdált szó
s mint olvadt viaszbábu csöpög rám egykori múltam
mennék kegyelmet kérni az eresz alatt dongó darazsaktól
takarnám új mondataimmal frissen fúrt járatait a két fanyűvőnek
de elsodorta kis örömöm a júliusi zápor
söpröm hát tisztára az egykor piszkos járdám
billen velem a hintaágy s mennybe mennek kócos álmaim
akár a gyilkosok mikor újra tettük helyszínére mennek
meglopott emlékeim vissza-visszajárnak bennem
megolvadt magányom folyik gyönyörű kokillákba
csapolják üstökbe izzadt hajnalok
talán elszáll még fölöttem pár versekkel teli fecskepár
talán kinyílik ernyőm mielőtt az anyaföldbe csapódok
talán lebegek még emlékeim arany zsinórján
és élek még pár évet mielőtt végleg halódok
Már nem csak a lendület hiányzik,
lassan években mérhető a semmi.
Elfog a tériszony, itt a földön,
de már nincs hová lemenni.
Szélcsend, elúszik egy évszak,
üresen néz, nem legyint.
Csak kicsit meghalni – nem lehet?
Csak addig, hogy jó legyen megint.
Akik gondolnak még velem,
a megzavarodottal,
nem is tudva, hogy a sorsom,
milyen tréfát űz velem;
hogy megpróbáljam pótolni,
rosszabbik énem a jobbal,
amíg a szalmalángommal,
felmelegítem tűzhelyem.
Remélve, hogy írásomból
majd szépet is kilesnek,
hogy azért inkább élőnek
gondoljanak, mint holtnak;
bőröm alá úgy kúsznak most,
a novemberi estek,
mint akiben a félelmek,
fel csak lassan oldódnak.
Remélve, vívódásaim
szerethetőbbé mosnak,
hogy a számat, őszinte és
igaz szóra nyithatom;
nem mondva a helyzetemet
többé sajnálatosnak,
tudva hogy a bajom, meg most
is, én állapíthatom.
Hogy az életem tovább majd,
győzelmemmel alakul,
elmondva a boldogságom,
ha senki nem is hallgat meg;
nem játszva már a bolondját
magammal hasztalanul,
hogy úgy csillogjon mosolyom,
mint levélen a harmatcsepp.
Feljön ma is – ISTENI parancsra – a NAP,
hogy felszárítsa szorgalmasan
az ÉJ utolsó alkoholszagú nyál-csöppjeit is, majd
a behorpadt ÉGBOLT felettünk kidomborodik.
Fényt lélegez be minden fű a fák és a sövények,
a szemekből kitörlik a SÖTÉTSÉG minden mocskát-kormát
a SZERETET tündöklő-éltető szavai,
a GYŰLÖLKÖDÉSEKRE halálos lövések.
Itt már hajnalodik….
Pirítóst sütöttem a pirítós sütőben,
S magamat árammal többször megütöttem!
Túléltem persze, hisz arról mesélek,
De többé ne kérj tőlem pirítóst, kérlek!
Bundás kenyeret kértél, s én elmentem vadászni!
Hisz a te bundád nem lehet akármi!
Lenyomtam egy medvét, de koszos volt a bunda,
(állítólag már ő is unta)!
Megfojtottam még egy 20 méteres bálnát,
Hogy kölcsönkérjem a háját!
Későn tudtam meg, hogy nem így készül a bundás!
Lett is a bálnák közt ujjongás!
Végül strucc tojásért mentem le a kis közértbe,
De neked semmi se jó, hát ment minden a szemétbe!
Illatos ligetben, lombok hűvösében
szólítjuk kedves madaraink.
Galambok, verebek szárnya repes,
mindent értő szemük szívünkre les,
szembogár nem süt feketébben.
Pázsitunk vaksötét falakhoz lejtő,
földre hullott fekete függöny,
áhított szivárványunk fekete-fehér márványban hasadó üres telér,
kétmarokkal szorított semmi.
Gerlékkel akarunk voltunkká lenni,
ingünkben pucér fiókgalambbal
a gyerekkorba sírva visszalenni.
Megmaradni ok nélkül, okkal.
Azután galambjainkat fölétetjük
havon közelítő jókedvű farkasokkal.
mosom a semmit
mosom a semmit
nem lesz tisztább
sem koszosabb azt
hiszem s körül a világ
leng lógva mint egy
félig leszakadt gomb
az ingen ami eleve
rongyos szakadozott
és repedt ráférne egy
jó mosás no meg némi
tű és cérna akárcsak
egy kozmikus varrógép
hogy minden szakadás
folt megszökött gomb
tovább ne szökjék ne
nyelje el önmagát és
utasait a világ – hát mér’
nem tudunk jóban lenni
önmagunkkal s hát még
hogy mással – elpusztítani
mindent mégis mire jó?
vak és süket minden
ember – csak ölni és
ártani tud de élni azt
már nem mer…
a halál kopogtat az ajtómon
a halál kopogtat ablakomon
a halál sugdos a fülembe
éppen most surran be a szívembe
ott bent kurva jól érzi magát
jaj ki nem jönne semmi pénzért
én szegény árva őt hordozom
sűrű véremmel őt táplálom