Category: Műfajok

Van, akiről utcát neveztek el. Van, akiről várost. Vannak olyanok, akikről még sírt se.

Évek óta az utcán élt. Nem barátkozott senkivel. Egyedül ücsörgött egy kapu alatt, nézett maga elé. Még akkor se emelte fel a tekintetét, ha valaki beleejtett valami pénzt az előtte levő papírdobozba. Nem ivott, nem volt erőszakos, a háziak szinte észre sem vették.

Azt se vették észre, amikor meghalt. Már órák óta halott volt, amikor egy gyerek a kutyájával arra járt. Rendőrt hívtak, mentőt, de sem életjelet, sem idegenkezűségre utaló nyomot nem találtak. Az önkormányzat számlájára temették el. „Tulajdonképpen nem is halt meg senki” – mondta az egyik sírásó.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy erdőszéli kis kunyhó, abban élt egy szegény család, nagy-nagy szeretetben. Az apa és az anya tiszteletre, becsületre nevelte mind a nyolc gyermekét. A családdal együtt élt a nagymama és a nagypapa is, így aztán tizenketten laktak a kicsi kunyhóban.

Egy téli estén azonban történt valami, ami megváltoztatta mindannyiuk életét. Odakinn fogcsikorgató hideg volt, odabenn a kunyhóban azonban melegség áradt szét a falak között. A sarokban egy öreg kandalló állt, amiben tűz lobogott. Ekkor kopogtatott be egy átfázott öreg vándor, akit a család befogadott, megmelegített és megvacsoráztatott.

Másnap este a koldus előkelő úriemberként tért vissza. Elárulta, hogy valójában gazdag, és azért járt álruhában, hogy olyan jó embereket találjon, akik nem a ruhája alapján ítélik meg. Meghatotta a család jósága, ezért meghívta őket, hogy életük végéig éljenek vele a nagy városi házában. Ettől a naptól kezdve többé nem kellett nélkülözniük.