Beszélgetőtársam Kriszt László rendező, koreográfus, a Kazán
István kamaraszínház direktora, akinek egy komoly kérdést sze-
gezek!
Ki az a Kriszt László?
Ilyenkor mindig nehéz a válasz, hiszen a mindenkori
ember, komplexitást, összetettséget feltételez. Ebbe min-
den beletartozik, a gyerekkor, az ifjúkor a felnőtt kor az
idős kor, a megélt hibák, kudarcok, bánatok, sikerek és
örömök egyaránt, de ide tartoznak a megélt fizikai és ér-
zelmi élmények, a mesterek, a hozott és elsajátított tudás
és kompetenciák. Ez mind mi vagyunk. Most! Ha földrajzi
helyhez akarom kötni magam, akkor 40 év Angyalföld a
meghatározó. Ha érzelmileg akarom magam meghatároz-
ni, akkor a nevelőszülői háttér a gyerekkori iskolák, ba-
rátságok, az ifjúkori szerelmek. Ha az álmaimra gondolok,
akkor a zenés színház a klasszikus balett és musicaltánc,
később színházi rendezés-koreográfusság, Ha lelkileg aka-
rom magamat meghatározni, akkor a soha el nem fogyó
hit az emberségben, az értékekben. „Az ember a semmi-
hez képest minden, a mindenséghez képest semmi.”
Milyen út vezetett a Tripolisz szomszédsá-
gából a színházba?
A Tripolisztól nem messze laktunk Angyalföldön, a Tahi
utcában, értelemszerű volt, hogy Tomori Pál Általános Is-
kolába jártam, így hamar megismertem az ottani srácokat,
akikből mára, nem egy neves roma muzsikus lett. Persze
sokan voltak, akik vagányként élték későbbi életüket.
Mit mond neked ez a szó, „vagány”?
Nehéz a mai fiataloknak lefordítani, és sokan össze is
keverik a csibésszel! A vagányok nem féltek senkitől, kiáll-
tak egymás mellett, szó nélkül indultak egymásért, család-
jukért, még ha pofozkodni kellett is. De a munkától sem
féltek! A csibészek, már inkább a zavarosban pecáztak,
sokszor átlépve a törvény kordonján. A 70-es években még
így működtek a külvárosi srácok, akik közül persze sokan
lettek híres sportolók, művészek is. Ami ebből a korsza-
komból lényeges, hogy volt gyerekkorunk, hiszen a bará-
tok, a grundfoci, a csocsó és pingpong csaták, a szánkózás,
nem is