Az én halálom nem siet, bár megindult felém,
a búzatábla szélén, lassacskán bandukol.
Kaszája élén kicsorbul a fény,
lába nyomában forró szél csahol.
Rám gondol, amíg az árokparton ül,
csont ujjakkal, komótosan cigarettát sodor.
A pipacsok közt csak egy tücsök hegedül,
nagyobb a csönd, mint volt bármikor.
Ha majd feláll, s az árnyékból kilép,
szívem napszítta dűlőútjain
ijedt redőkbe rakódik a por.
Érett kalász. Nem leszek már sehol.