Author: Pethő N. Gábor

Az én halálom nem siet, bár megindult felém,
a búzatábla szélén, lassacskán bandukol.
Kaszája élén kicsorbul a fény,
lába nyomában forró szél csahol.
Rám gondol, amíg az árokparton ül,
csont ujjakkal, komótosan cigarettát sodor.
A pipacsok közt csak egy tücsök hegedül,
nagyobb a csönd, mint volt bármikor.
Ha majd feláll, s az árnyékból kilép,
szívem napszítta dűlőútjain
ijedt redőkbe rakódik a por.
Érett kalász. Nem leszek már sehol.

Íródott a budai alsó rakparton 2021. június 26-án
Kihűlt ágyakra
Mit tegyek még,
hogy kicsit szeress?
Nem túlságosan, hidd el,
épp csak, hogy érezzem!
Én már nem vágyom hatalmas
vágyakra,
jól belémvésődött, kihűlt ágyakra,
csupán egészen finoman szeress;
ha az a kívánságod,
kevesebbet ölellek,
a csillagoknak csak a felét
teszem az öledbe…
Könyörgöm, most ne lökj le innen,
ahol vagyok,
épp csak, hogy érezzem a lelkem,
mit lelkedhez ragaszthatok.
Semmi baj sem…
A hullámok csapkodják a sziklákat,
elsuhanó autók reflektorfényei
vakítanak oldalról,
de nem félnél,
mert közben kacsák szállnak le a vízre, –
veled volnék, és őrülten szeretnélek,
vigyáznánk egymásra,
semmi baj sem érhetne,
az égvilágon semmi, –
hiszen Isten azért teremtette a nyárestéket,
hogy a szerelmesekkel együtt mosolyogjon.
Te
Nem kell ide fénytechnika,
elég, ha nézed a vízre lecsapódó
lámpák világának visszaverődését.
Nem kellenek ide idegenül
hangzó zenék,
mert éppen egy lány énekel,
akinek a klipjébe bezavartam,
mikor elsétáltam a kamerák előtt.
Nem kell ide hangulat,
mert az eleve benne van az éjszakában,
egyenesen az Úrtól, hiheted.
Nincs gyönyörűbb
a feketével elkevert kék színben
gyöngyöző Dunánál.
Nem kell id

Remélem, hogy erősebb lesz, a véletlen hatalmánál
sorsom fölé kerekedésem, és hogy össze nem koszolom
tiszta szívem, hogy maradjon remény, legalább egy halvány,
hogy elkenhessem a beteg ajkamon a bús mosolyom.
Hogy szemetet nem csinálok az ihletből és a tárgyból,
hogy a babért sikerül majd a szögről leakasztanom;
kilépve a ridegségből és a lámpafényes árnyból,
kicserélve a viaszkos, rozoga, szürke asztalom.
Nem nyelve a sötét levest, nem nyögve a világ-panaszt,
nem gondolva hogy lesz utam, lesz célom, és hogy lesz párom;
kinek elmondhatnám, hogyan várom én a virágtavaszt,
hadd lehessen az életem mellette egy mélységes álom.
Megfeledkezve a gondról, a nehézségről, a bajról,
hogy ne homályosítsa el könnyed többé a sorokat;
lekaparva a sok fehér árnyékfoltot a falról,
hogy a lelkem soha többé ne vessen már véglobokat.
Remélve hogy erényeim nem vesznek bele az érdekbe,
hogy közöttünk a kölcsönös tisztelet ülje a nászát;
hogy az arcom ne mártsam már a kétes sötétekbe,
hallgatva a tűnő világ zajának szétpattanását.
Hogy a helyes utat el nem tévesztem, el nem tipegem,
zuhanva újra a földre, és taposódva a sárba;
bús és fagyos vonásokkal feszítve meredt idegem,
hogy ne várjon, csak a holnap nagy és szürke pusztasága.
Attól tartva, hogy a végzet asszonya majd újra lecsap,
úgy érezve minden visszatart, visszahúz, és minden gátol;
nem tudva hogy mi értelme, elfulladva, küszködve csak,
hogy mássá ne is lehessek a változás serény kengyelfutójából.
Vágyva az előrelépést, a szabadságot, a derűt,
hogy felismerjem tetteim, igyekezetem és képem;
hogy dermedt vonásaimból ne faragjak szoborszerűt,
végleg elveszve a fájó élet lassú tengetésében.
Hogy megtaláljam végre a múzsám homlokát és száját,
remélve hogy bűneimbe többé már bele nem halok;
hogy többet láthass bennem, mint az élet árva páriáját,
feledve a sok tompa kínt, amitől a keblem sajog.
Készen a megújulásra minden áldott minutába,
hogy eggyé válhassanak mind az összetördelt részek itt;
nem akarva beöltözni többé a bohócruhába,
mint akit a zord őrület meg nem kísért és részegít.
Móritz Mátyás

egy jókora idő után
rájöttem meglehetős
vehemensen hogy
valójában igazán mit
is jelenthet az hogy
depresszió – ama
szerencsétlen történés
mialatt átéltem a saját
halálomat minden egyes
éjszaka közepén fölébredve –
és még élve átélni a meghalás
sokkját minden éjjel minek
vége nem lehet már míg
a halál sokkjának vége
sem lehet már soha…
Dvorcsák Gábor (1955-2020)

A monszun viharában
téged látlak,
mikor eső veri a zöld fákat.
A szivárvány fényében
téged nézlek,
mikor ívét feszíti a kék égnek.
Szerelmemmel egy másik Világba
téged hívlak,
monszun eső már miattunk is sírhat.
Nguyen Piroska

Ábrándcseppek
részegítenek,
mint a jó bor,
részegítenek vágyaim –
túl az élet átkain.
Édes méz a csók,
pezsdíti vérem,
szívem dalol,
s mélységig hatol
öl-lelésed.
Levél ha zizzenve zörren
talpam alatt,
szelíd lánggal perzsel a Nap,
bársonypercekkel simogat,
s fürdőzöm szélhullámokban az ég alatt.
Este csillagok hunyorognak rám.
Szeretek, élek,
áldás cseppen rám
mindenünnen.
Vídia
2021. november, harmadik díj

2017. január