Author: Kiss-Teleki Rita

úgy vagyok én mint a
gólyák egyik lábamról
másikra állok fészket
rakok kelepelek de nem
tudom hogy mit csinálok
és mégis mindig visszatérek
ugyanahhoz ugyanoda
furcsa jelenség ám a
lélek van akinek s van
ahova
hágyépé

Halovány képek suhannak át az éjeken.
Álom, vagy egykor volt valóság? – kérdezem.
Bőrömhöz simul a paplan alatti sötét,
s míg verejtékbe gyűjtöm fájdalmam könnyét,
átölelnek kedves, cikázó éji árnyak.
Csöndemre láthatatlan angyalok vigyáznak.
Arany-Tóth Katalin

A Sinus-görbe egy lapály
az élethez képest.
Ha akarom, már holnap
megmászom a Kékest,
s kék-túrával végigjárom
majd az egész Vértest.
Jöhet a Camino, no meg a Csomolungma,
csak engedd, hogy hadd dögöljek az
ágyamban még ma:
sebeimet szélsebesen gyógyra nyalogatva.
Aztán holnap felkelek, tovább már
nem várok,
isten veled pokol-sötét
Lelki Mariana-árok!
Tűzgyík

Nappalok és éjszakák
Bozótosában bolyongok
Nem kötök ki sehol sem
És nem is jajongok
Kopott életemet hordozom
A kátyúval teli úton
Szertefoszlik a napsugár
Ahogy a kezem kinyújtom
A magány szeret igazán
Szorosan ölelve énem
Hűségesen követem
A szürke messzeségben
Olykor ördögök hada
Integetve táncol
Hívogatnak szüntelen
A pokol kapujából
Fogytán az erőm és a hitem
A fájdalom beterít
De a harcom még folytatom
Talán a Jóisten megsegít
Spányik Miklós

Üres söröshordó a lelkem, s már szagom is olyan,
ahogy itt ülök, sajnálva magam.
Fáj a nyár, és fáj, hogy kopaszodom,
fáj, hogy háj lóg pocakomon,
fáj, hogy nem nevet ki senki,
mikor dülöngélve próbálok hazakeveredni,
s nem veszekszel velem.
Szívesen hallanám, részeg disznó vagyok,
s belőled ma már nem is kapok,
mert tudnám, hogy eljön a holnap,
mint mindig a halálpontos kaszás,
s tévelygő lelkemhez hazatalálsz.
Megérzem lágyra szőtt illatod,
s mit tennem kell, magadhoz szorítva hagyod,
s elszáll a baj, mint a sosem volt pillanat.
Szemembe tetováltad boldogan mosolygó arcodat.
De most… hiába ágaskodik vágyam,
magamtól gyűrött csak az ágyam,
s mikor érted nyúlok ölelve,
átizzadt párna néz csak a szemembe.
Kevergek magamban, mint kávéban a kanál,
legörbült szájjal, ki cukorra várt,
s nem ízlek magamnak. Meg senki másnak…
Nincs rám szüksége már a világnak?
Nem kell a versem? A Dalom? Az agyam?
Rég pucolt WC-n húzzam le magam?
Vagy keljek ki a rég oly meleg ágyból,
s horkanjak magamra – elég a nyavalygásból!
Branyó

Versciklus

Szűkszavú, megrázó vers a megfelelésről, az önigazolásról és a hiányról.

mondom ég áldjon bizonytalanság
mondom most egészen más csend fogad
vesszőfutása volt ez a régnek
csak az idő mutathat kiutat
mondom még nedvesek itt a fények
mondom menj tovább menj csak egyenest
ahol félig ég csupán az öröm

Már nem csak a lendület hiányzik,
lassan években mérhető a semmi.
Elfog a tériszony, itt a földön,
de már nincs hová lemenni.
Szélcsend, elúszik egy évszak,
üresen néz, nem legyint.
Csak kicsit meghalni – nem lehet?
Csak addig, hogy jó legyen megint.