Blog

Pirítóst sütöttem a pirítós sütőben,
S magamat árammal többször megütöttem!
Túléltem persze, hisz arról mesélek,
De többé ne kérj tőlem pirítóst, kérlek!
Bundás kenyeret kértél, s én elmentem vadászni!
Hisz a te bundád nem lehet akármi!
Lenyomtam egy medvét, de koszos volt a bunda,
(állítólag már ő is unta)!
Megfojtottam még egy 20 méteres bálnát,
Hogy kölcsönkérjem a háját!
Későn tudtam meg, hogy nem így készül a bundás!
Lett is a bálnák közt ujjongás!
Végül strucc tojásért mentem le a kis közértbe,
De neked semmi se jó, hát ment minden a szemétbe!

Feljön ma is – ISTENI parancsra – a NAP,
hogy felszárítsa szorgalmasan
az ÉJ utolsó alkoholszagú nyál-csöppjeit is, majd
a behorpadt ÉGBOLT felettünk kidomborodik.
Fényt lélegez be minden fű a fák és a sövények,
a szemekből kitörlik a SÖTÉTSÉG minden mocskát-kormát
a SZERETET tündöklő-éltető szavai,
a GYŰLÖLKÖDÉSEKRE halálos lövések.

Itt már hajnalodik….

Akik gondolnak még velem,
a megzavarodottal,
nem is tudva, hogy a sorsom,
milyen tréfát űz velem;
hogy megpróbáljam pótolni,
rosszabbik énem a jobbal,
amíg a szalmalángommal,
felmelegítem tűzhelyem.

Remélve, hogy írásomból
majd szépet is kilesnek,
hogy azért inkább élőnek
gondoljanak, mint holtnak;
bőröm alá úgy kúsznak most,
a novemberi estek,
mint akiben a félelmek,
fel csak lassan oldódnak.

Remélve, vívódásaim
szerethetőbbé mosnak,
hogy a számat, őszinte és
igaz szóra nyithatom;
nem mondva a helyzetemet
többé sajnálatosnak,
tudva hogy a bajom, meg most
is, én állapíthatom.

Hogy az életem tovább majd,
győzelmemmel alakul,
elmondva a boldogságom,
ha senki nem is hallgat meg;
nem játszva már a bolondját
magammal hasztalanul,
hogy úgy csillogjon mosolyom,
mint levélen a harmatcsepp.

Már nem csak a lendület hiányzik,
lassan években mérhető a semmi.
Elfog a tériszony, itt a földön,
de már nincs hová lemenni.
Szélcsend, elúszik egy évszak,
üresen néz, nem legyint.
Csak kicsit meghalni – nem lehet?
Csak addig, hogy jó legyen megint.

akár az öreg temetők éjféli csöndjében kóborló holtak
meglopott emlékeim vissza-visszajárnak bennem
megsárgult alkonyokon csüng sok-sok elherdált szó
s mint olvadt viaszbábu csöpög rám egykori múltam
mennék kegyelmet kérni az eresz alatt dongó darazsaktól
takarnám új mondataimmal frissen fúrt járatait a két fanyűvőnek
de elsodorta kis örömöm a júliusi zápor
söpröm hát tisztára az egykor piszkos járdám
billen velem a hintaágy s mennybe mennek kócos álmaim
akár a gyilkosok mikor újra tettük helyszínére mennek
meglopott emlékeim vissza-visszajárnak bennem
megolvadt magányom folyik gyönyörű kokillákba
csapolják üstökbe izzadt hajnalok
talán elszáll még fölöttem pár versekkel teli fecskepár
talán kinyílik ernyőm mielőtt az anyaföldbe csapódok
talán lebegek még emlékeim arany zsinórján
és élek még pár évet mielőtt végleg halódok

Lélegzetvételed
ritmusára moccannak
húzódnak össze
ernyednek el
testemben
az inak –
mit csinájjak?
Valamennyi színvak…
s létük nem más
mit a természet
adott nekik a
Te létedre válaszul
hozzád igazul minden
idebenn s kint lent
és fent rajtad átszűrve
látható a felhő
a madár a virág
a fák az erdő
s megédesednek a
savanyú pofák is ha
hirtelen meglátlak
elönt a forróság s már
rángatnám is le rólad
s rólam a ruhát hogy
alkothassunk új s újabb
efemer csodát!
Hát egyszer már e ködből
igazán előbukkanhatnál…

Úgy mondi az „Fáma”
Szar a hideg szénékű’!
S
Sorolhatnám zengzeteg idézetek
Végtelen oszlopaival
De
Nem erről szerettem volna írni
Drága hanem arról hogy
OTT
Hagynék csapot-papot
CSAK
Jutna nékünk „odú” ahol
TE
Várnál vacsoránk Vígan kevergetve
Várnál
Ölelkezésünkre
Azon törve buksicska bóbitád
Vajh az új seprő
Jól seper-e

Ui.:
Az ereszt, azt most hagyjuk későbbre.

Nem volt más
Mint önmagát ámító hiú remény
Melyet a váratlan felkavart szenvedély táplált
Kizökkentve megszokott mindennapjaimból
Gondolataimba kivédhetetlen nesztelenül behatolt

Megzabolázhatatlan örvénylenek
Emlékeim a jelenben
Még nem fogva fel
Ingoványra tévedtek
Melyből most nehézkesen

Hömpölyögve
Erőtlen menekülnének
Még Rád néznek
Kérdően…
Ám tagadólag int, némán, szemed
Leplezetlen rosszallással engem
Dorgálnak tekintetükkel
Megértem

Gyertek gyorsan, új barcsi lányok,
vár ránk a Zimonya-árok.
Tiszta vizű, lágy hullámokkal:
s úszkálhatunk, mint a gyors csíkhal,
csak a csősz erre ne tartson.
Ősi szabály van itt, Barcson…
Eligazgatná mind a hatunkat:
s bőrünk így le nem barnulhat.

Ruhám ledobnám kedvedért,
s az őrült büszkeségemet.
Állnék előtted fedetlen-pőrén,
mást se rejtenék,
csak sebzett szívemet.
Magamra ölteném tekintetednek
selymes bársonyát,
testedre fonnám féltett vágyaim,
ölelkeznénk egy hosszú éjen át.