Blog

Tiszta szívből kívánom, álmaink teljesüljenek.
Bármit kérsz esküszöm, mindent megteszek.
Lehozom érted a hulló csillagot,
elfordulni tőled én soha nem fogok!
Te vagy nekem a napsugár,
a bíborszínű álom, s nézem a mosolyod
amit örökké csodálok.
Nem mondom én, hogy sokat nyújtok neked,
de amim van, mindent odaadok érted.
A lelkem világát, amely lassan elhalványul
te neked adom,
mert lelked szeretettől lángol.
Imádlak én, mert az éj leszáll,
örök mécses égjen mi kettőnk világán.
Imádlak téged a lelkem lábaid előtt hever,
amit megtehetek a mindenható előtt,
esküszöm így lesz. Én, mint
satnya száradó kóró,
míg fel tudom emelni a hangom,
addig a boldogságot adom.
Nem számít, velem mi történik
csak te légy az élet szirma,
ami örökké nyílik,
bárcsak tudnék neked
örök életet adni,
nyíló virágként
örömteli életet nyújtani.
Szuna István

Szkíták meg Hunok
lovagolnak itten,
eddig én magamat
jó Magyarnak hittem,
de látom, nem lehet.
Eltorzít néhány hamis lelet.
Jézussal – szerinted –
egy apától volnék,
ő is magyar, vagy
eldurvult a „hóhér”?
Tőled vagy tőlem?
Ezt örököltem…
A kétkedésem nem
a tagadásom jussa!
Vérünk folyik, s te
rajta jutnál csúcsra.
Hazugság-álom …
Ki nem találom.
Azt mondod, mi vagyunk
az omega s az alfa.
Én meg csak azt, hogy
el leszünk zavarva,
ha nem vigyázunk.
Már ég a házunk!
Idegen hatalmak
pofozgatják népünk,
mi meg csak alszunk,
de van már mitől félnünk.
Mondd, te mit teszel?
Csak ártasz, hisztizel…
Ugyanazt fújod, mint
más népeknél – mások.
Prüszkölhetünk is,
mint az óvodások,
de mondd csak mennyit ér
a szöggel átütött tenyér?
Nevetnem kell:
Omega meg alfa …
Apád csinált, bár
kent volna a falra,
nem vagy te ember!
Hazugság nem kell.
Ragadj fegyvert,
élj, akár az ősök!
Hazugság mind, mint
a fészbukismerősök.
Történelem …
Felképelem.
Mikus Vilmos

Zimankó van,
fagyos napok,
kihűlt tájon
magam vagyok.
Rezgő árnyak,
lassú halál,
hideg minden
melegre vár.
Ötvös-Németh Edit

Nyomorod magányoddal
karöltve fojtogat,
te sem békélsz magaddal:
vívod örök harcodat.
Az est eljöttén az út kövére,
ha dideregve lefekszel,
még a bogarak is elkerülnek.
Tőled messze menekülnek.
Hárman vagytok éjjel-nappal,
csoda díszes társaság:
magányoddal, nyomoroddal
együtt kerek neked a világ!
Szamócza

2020-2021
Összefonódik múlt, jelen, jövő.
Ismétli magát a végtelen Idő.
De mi csak itt állunk a jelen közepén,
s nem tudjuk, merre, hova sodor a szél.
Múlt és jövő bennünk találkozik,
hogy merre fordítjuk, csak rajtunk múlik.
Mira

((noha hamvasszatok,
és urnám a lágyan ölelő
magzatvíz hullámvölgye legyen:
– hiszen aki él, jövőt,
és hamvai nyomába lépdelőket
mégiscsak remél –))
egy mondatban: „itt se voltam”.
(ipso facto: se név, se jel,
se szül., se halt, se élt, etc.)
(( Ha lesz, aki követ, vessen a vízbe
egy talált követ, csorba kavicsot
írmag gyanánt, háttal és haránt.))
Deli Bálint (1951-2016)

Üres söröshordó a lelkem, s már szagom is olyan,
ahogy itt ülök, sajnálva magam.
Fáj a nyár, és fáj, hogy kopaszodom,
fáj, hogy háj lóg pocakomon,
fáj, hogy nem nevet ki senki,
mikor dülöngélve próbálok hazakeveredni,
s nem veszekszel velem.
Szívesen hallanám, részeg disznó vagyok,
s belőled ma már nem is kapok,
mert tudnám, hogy eljön a holnap,
mint mindig a halálpontos kaszás,
s tévelygő lelkemhez hazatalálsz.
Megérzem lágyra szőtt illatod,
s mit tennem kell, magadhoz szorítva hagyod,
s elszáll a baj, mint a sosem volt pillanat.
Szemembe tetováltad boldogan mosolygó arcodat.
De most… hiába ágaskodik vágyam,
magamtól gyűrött csak az ágyam,
s mikor érted nyúlok ölelve,
átizzadt párna néz csak a szemembe.
Kevergek magamban, mint kávéban a kanál,
legörbült szájjal, ki cukorra várt,
s nem ízlek magamnak. Meg senki másnak…
Nincs rám szüksége már a világnak?
Nem kell a versem? A Dalom? Az agyam?
Rég pucolt WC-n húzzam le magam?
Vagy keljek ki a rég oly meleg ágyból,
s horkanjak magamra – elég a nyavalygásból!
Branyó

Árnyék vetül jópár büszke arcra.
Érvek mentén sápadt démon ül.
Áldott, kinek magányos lesz harca,
húzd rá cigány, játssz még egyedül.
Kevélységnek aprópénz az ára.
Semmi baj, csak mindig sok legyen.
Kötél mászik csupasz bitófára,
kóborolhatsz éjjel Zöldhegyen.
Félelmében felvonyító reggel.
Ráncos arcon színes rajz a báj.
Birkózhatsz az illanó meleggel,
sejtjeidben él a főszabály.
Székely-Máté László
Fábián István: Tenger

Látod, tesó, hideg volt az este.
Vándorolhat, aki menni mer.
Észak felé nagybátyánk kereste,
Münchenig még eljutsz bármivel.
Karmot növessz csupasz sziklafalra,
gleccser fölött szállhat forró szél,
alföldeken gyúlhat száraz szalma.
Valaki tán túl sokat beszél.