Category: Lapszámok

akár az öreg temetők éjféli csöndjében kóborló holtak
meglopott emlékeim vissza-visszajárnak bennem
megsárgult alkonyokon csüng sok-sok elherdált szó
s mint olvadt viaszbábu csöpög rám egykori múltam
mennék kegyelmet kérni az eresz alatt dongó darazsaktól
takarnám új mondataimmal frissen fúrt járatait a két fanyűvőnek
de elsodorta kis örömöm a júliusi zápor
söpröm hát tisztára az egykor piszkos járdám
billen velem a hintaágy s mennybe mennek kócos álmaim
akár a gyilkosok mikor újra tettük helyszínére mennek
meglopott emlékeim vissza-visszajárnak bennem
megolvadt magányom folyik gyönyörű kokillákba
csapolják üstökbe izzadt hajnalok
talán elszáll még fölöttem pár versekkel teli fecskepár
talán kinyílik ernyőm mielőtt az anyaföldbe csapódok
talán lebegek még emlékeim arany zsinórján
és élek még pár évet mielőtt végleg halódok

Te vagy a vonat amely
elhagyja a nulla órát
megvilágítva
mint a füst a hatalmas éjszakában
Ugyanazok az utasok maszkok az arcukon
rágalmazás és megtévesztés
éjszakai románcok
te vagy a vonat, a gyilkos és az áldozat
az idő gyengesége;
képeskönyv
egy régi Istenről
De még a rák előtti ködben is
a szélütés habjában
a lélek mintha egy gyertya lenne az asztalon

Már nem csak a lendület hiányzik,
lassan években mérhető a semmi.
Elfog a tériszony, itt a földön,
de már nincs hová lemenni.
Szélcsend, elúszik egy évszak,
üresen néz, nem legyint.
Csak kicsit meghalni – nem lehet?
Csak addig, hogy jó legyen megint.

Akik gondolnak még velem,
a megzavarodottal,
nem is tudva, hogy a sorsom,
milyen tréfát űz velem;
hogy megpróbáljam pótolni,
rosszabbik énem a jobbal,
amíg a szalmalángommal,
felmelegítem tűzhelyem.

Remélve, hogy írásomból
majd szépet is kilesnek,
hogy azért inkább élőnek
gondoljanak, mint holtnak;
bőröm alá úgy kúsznak most,
a novemberi estek,
mint akiben a félelmek,
fel csak lassan oldódnak.

Remélve, vívódásaim
szerethetőbbé mosnak,
hogy a számat, őszinte és
igaz szóra nyithatom;
nem mondva a helyzetemet
többé sajnálatosnak,
tudva hogy a bajom, meg most
is, én állapíthatom.

Hogy az életem tovább majd,
győzelmemmel alakul,
elmondva a boldogságom,
ha senki nem is hallgat meg;
nem játszva már a bolondját
magammal hasztalanul,
hogy úgy csillogjon mosolyom,
mint levélen a harmatcsepp.

Feljön ma is – ISTENI parancsra – a NAP,
hogy felszárítsa szorgalmasan
az ÉJ utolsó alkoholszagú nyál-csöppjeit is, majd
a behorpadt ÉGBOLT felettünk kidomborodik.
Fényt lélegez be minden fű a fák és a sövények,
a szemekből kitörlik a SÖTÉTSÉG minden mocskát-kormát
a SZERETET tündöklő-éltető szavai,
a GYŰLÖLKÖDÉSEKRE halálos lövések.

Itt már hajnalodik….

Pirítóst sütöttem a pirítós sütőben,
S magamat árammal többször megütöttem!
Túléltem persze, hisz arról mesélek,
De többé ne kérj tőlem pirítóst, kérlek!
Bundás kenyeret kértél, s én elmentem vadászni!
Hisz a te bundád nem lehet akármi!
Lenyomtam egy medvét, de koszos volt a bunda,
(állítólag már ő is unta)!
Megfojtottam még egy 20 méteres bálnát,
Hogy kölcsönkérjem a háját!
Későn tudtam meg, hogy nem így készül a bundás!
Lett is a bálnák közt ujjongás!
Végül strucc tojásért mentem le a kis közértbe,
De neked semmi se jó, hát ment minden a szemétbe!

Illatos ligetben, lombok hűvösében
szólítjuk kedves madaraink.
Galambok, verebek szárnya repes,
mindent értő szemük szívünkre les,
szembogár nem süt feketébben.

Pázsitunk vaksötét falakhoz lejtő,
földre hullott fekete függöny,
áhított szivárványunk fekete-fehér márványban hasadó üres telér,
kétmarokkal szorított semmi.

Gerlékkel akarunk voltunkká lenni,
ingünkben pucér fiókgalambbal
a gyerekkorba sírva visszalenni.

Megmaradni ok nélkül, okkal.
Azután galambjainkat fölétetjük
havon közelítő jókedvű farkasokkal.

az ember olykor egyszer él
és mégis mindent elcserél
házat hazát és nőre nőt
családot tiszta esküvőt
cseréli pénzre borra sárra
szabadságnak vélt szabadságra
fiatalságot öregségre
zavarodottan hogy mivégre
öregséget fiatalságra
de nem érti hogy mi az ábra
átvágja magát s átverik
nála különb piaczsenik
rosszabbnál rosszabb üzletek
élete összeköttetett
valamivel amit nem ért
túl sorson jellemen s leélt
jövőn jelenen s múlton is
s érzi a vagyona hamis
mi érték volt elpazarolt
csillagja napja és a hold
számlái rendezetlenek
hitele sincs már úgylehet
adná cserébe önmagát
bútort könyvet tudást ruhát
cserélné újabb önmagára
de annak meg magas az ára
és összehord hitet-havat
hogy igazolja pár adat
miért mire és mit cserélt
az aki olykor egyszer élt

Ez az ajtó nem nyílik sehová.
Mögötte az a szoba: nincs!
Nem valódiak a törtfehér falak,
és képzeletbeli a súlyos rézkilincs.

És mégis; e szoba maga a Valóság.
Valósabb, mint bármi életemben;
Hallom, hogy rág az egér a falban és
ahogy nyílik szét a téglák közt a rés.

A küszöbön állok; ha belépek, elvesztem,
hisz része leszek annak, ami nincs,
és nem is volt soha, csak képzeletemben,
mint az ajtó, a fal, a rézkilincs.

Lehet, el kéne engedni a témát,
mielőtt belevágok,
de tudod, napok óta küzdök vele,
és ha kicsit (nagyon) ellenkezik is
a józan ésszel,
szeretnék Neked üzenni:
leírni, hogy Idának hívtunk volna,
csodaszép, okos hölggyé cseperedsz,
meghódítva ezt a hálátlan világot;
szerelmes lennék beléd
a szó legnemesebb értelmében,
megkoronáználak,
minden szavadat lesve;
csak az igazság az, elcsesztem
az összes exemmel együtt,
(miután átvágtak a palánkon,
ami bizalomból és felelősségből lett
felépítve),
meg itt van ez a rohadt szívbaj,
plusz a mentális káosz,
aminek nem tennélek ki,
ahogy engem anyámék;
szóval, kedves Ida,
egyetlen napkeltét s nyugtát sem
élhettél meg,
mégis van egy vers, ami egyedül,
kizárólag a Tiéd!