Category: Lapszámok

Két nyolcvan körüli bácsika, név szerint Lassú Lábfájós Lajos, meg a komája, Asztalos Azárgyélusát Andor, fele-fele alapon vásárolt egy üveg pálinkát. Kiballagtak a közeli parkba, leültek egy padra, és mintha csak vezényszóra tennék, egyszerre mondták: – Na, igyál, pajtikám! – Te igyál először! – Nem, nem, igyál előbb te! Így pingpongoztak a szavakkal kis ideig, de hamar rájöttek, ha el nem döntik végre, ki húzza meg a flaskát először, akkor sosem fogy el a pálesz, és ők annak rendje-módja szerint ki fognak száradni. A veséjük már félórája porzott, a kezük remegett, és bár hűvös idő járta éppen, mindkettőjüknek verejték gyöngyözött a homlokán. Úgy döntöttek, barkohbával döntik el, ki döngetheti büszkén a mellét, mégiscsak ő dönthet arról, ki igyon előbb. Igen ám, de akkor újabb fogós kérdésbe ütköztek: ki gondoljon először, és kinek kelljen kérdezni először. Rövid tanakodás után egyetértettek abban, hogy az lesz a leghelyesebb, ha feldobnak egy ötforintost. Abban ugyanis sosem volt vitájuk, kit illet a fej, és kit az írás. Lajos bá’ jófejnek hitte magát, ergo mindig a fej lett az övé. Andor apó viszont az írásra esküdött, mivel azt képzelte magáról, hogy ő kiváló költő, azaz tud írni, méghozzá verset írni. Nos, felhajították a mit sem sejtő és mit sem érő pénzdarabkát. Lajos bá’ nyert. El is rikkantotta magát, ez a pénzfeldobás is bizonyítja, ő bizony jófej ám, lám, azért került a fej felülre, az írás pedig azért alulra, mert Andor apó legfeljebb csak pénzt tud költeni, de verset semmiképp sem. Ezeken a dolgokon sokáig veszekedtek, és még mindig vitatkoznának, ám a jóféle itóka megunta a meddő szócséplést, és illatok közé rejtve mondókáját, így szólt: – Na, mi lesz már, vén trottyosok, megisztok végre, vagy párologjak el az üvegből? – Igaz, ami igaz – szólt Lajos bá’ –, hagyjuk a veszekedést másra, mi meg igyuk fel magunkat a mennyországba! Már gondoltam is valamire, tehát kérdezz! – Söndörödik? – kérdezte Andor apó. – Igen. – Pöndörödik? – Igen, pöndörödik. – Rákérdezek! Bajusz? – Nem bajusz. – Hogyhogy nem bajusz? – fortyant fel Asztalos Azárgyélusát Andor bácsi. – Hát, én másra gondoltam – vigyorgott az öreg Lassú Lábfájós Lajos. – Szóval nem a bajuszra gondoltál. Hanem mire? – Szőlőkacsra. – Nem ér! Az ugyan pöndörödik, de nem söndörödik! – De, igenis söndörödik is! – De nem! – De igen. – De mondom, hogy nem! – De mondom, hogy igen. Satöbbi. Stb. Stb. Végül kiegyeztek abban, hogy ez nem számít, és Lajos bá’ gondolhat megint. Valami másra. – Söndörödik? – kérdezte Andor apó. – Igen – Pöndörödik? – Igen. – Rákérdezek! DNS-molekula: – Eltaláltad. Egy-null a javadra. – Az árgyélusát! – kiáltotta Asztalos Azárgyélusát Andor bácsi. – Lám, milyen okos vagyok. Most én gondolok, és te találgatsz. Csupán fél percet gondolkodott, aztán intett a cimborájának, kérdezzen. – Élőlény? – tette fel az első kérdést Lassú Fájóslábú Lajos bácsi. – Igen. – Hosszúkás, zöld élőlény? – Igen. – Rákérdezek! Fűszál? – Nem találtad el. – Hogyhogy nem találtam el? – fortyant fel Lajos bá’. – Mert én a fűzfalevélre gondoltam. – Nem ér! A fűzfalevél nem zöld, hanem sárgászöld. Nos, ezúttal is vitáztak egy kicsit, végül megegyeztek, ez nem számít, lehet valami másra gondolni. – Jaj, mi legyen, mi legyen? – töprengett Andor apó. – Megvan! Ezt soha a nagy büdös életben ki nem találod. Na, kérdezz! – Él az a valami? – kérdezte a jó öreg Lajcsika. – Igen. – Hosszúkás és zöld? – Igen. – Rákérdezek! A levelibéka lába? – Eltaláltad. Egy-egy. Döntetlen. Mese nincs, folytatni kell a mérkőzést. Ám ekkor hatalmas illatfelhőt lövellve felvisított az üvegben a pálinka. Idegesítően, mint valami légvédelmi sziréna. Felkapták a fejüket, gyerekkori emlékeik között ott szunnyadt Budapest ostroma. A két öreg krapek rémülten nézett körül. Végveszély, végveszély, támadásra készülnek a némberek. Valóban a végveszély szörnyű esete forgott fenn, rémisztő tényállás, kérem alássan. A park nyugati bejáratánál az egyikük, a keleti bejáratánál a másikuk felesége tűnt fel. Nyugatról az amerikai, keletről a muszka repülőgépek jöttek akkoriban, de az kevésbé volt hátborzongató, mint most az asszonyok megjelenése. Andor apó felkapta a flaskát, és fürgén futott az óvóhelyre, akarom mondani, a legközelebbi bokorba. Lajos bá’ lassabban, de követte. Miután biztonságos fedezék mögé jutottak, egymásra kacsintottak. Eldőlt végre, kinek kell innia elsőnek. Asztalos Azárgyélusát Andor ért előbb a bokorba, ráadásul ő mentette meg a világ legértékesebb italát is, a számukra mindenképpen legértékesebb itókát, ő mondhatja meg, kinek kötelessége először inni. Lajos bá’-nak, természetesen, aki zokszó nélkül hatalmasat húzott a flaskából, le is gurult nyomban két deciliter. Andor apó sem akart kisebb legénynek bizonyulni, benyakalt ő is két decit. Ezután óvatosan kikukucskáltak rejtekhelyükből. A két vénasszony időközben éppen ott találkozott össze, ahol az előbb a férfiak ültek. A szokásos üdvözlés és sopánkodás után nagy hangon trécselni kezdtek. – Na, ezek most sokáig itt fognak pletykálni – suttogta Andor apó. – Ezek bizony el sem mozdulnak innen egy darabig. – Hát nem, az holt sicher. – Nem baj, ráérünk. – Rá, rá, az kétségtelen. Csakhogy… – Csakhogy ítéletnapig mégse kuksolhatunk itt. – De nem ám! Mindenesetre amíg a pálesz tart, semmi vész. – Ja. Addig jól elleszünk mi itt. Mint a befőtt a spájzban. – Amikor meg elfogy, előbújunk. Majd azt mondjuk, a dolgunkat végeztük a bokorban.

Gyermekkorom óta nagy figyelmet fordítottam az elesettek, rászorulók felé. Először szüleim szárnyai alatt, majd felnőttként már önállóan igyekeztem segíteni a bajba jutottakon. 2020 őszén a Fókusz adásában figyeltem fel Géza úr és Józsi történetére. Megfogott az esetük, hisz a környezetemben már volt rá példa, hogy komoly függőségből álltak talpra sikerrel, de nem így, ahogy Józsi. A kifelé vezető út rögös és hosszú, orvosi segítség nélkül szinte lehetetlen. Ennek ellenpéldája ez a páros, ahol az orvosokat és gyógyszereket Géza úrnak sikerült helyettesíteni. Józsi egy olyan társra talált, aki miatt értelmet nyert kiszakadni a függőség csapdájából. Géza úr pedig olyan gazdira lelt, aki sokszor erején felül is igyekezett meghálálni ezt bundás barátjának. Ekkor döntöttem úgy, hogy szeretném személyesen is megismerni ezt a párost. Józsival messengeren vettem fel a kapcsolatot. Ő rögtön pozitívan reagált. Számomra nagyon fontos a prevenció bármely formája, így elvittem kamasz fiú unokámat is, hogy más példájából tanulva soha ne válassza ezt az utat. Gyömrőn már a buszmegállóban várt minket Géza úr és gazdi. Meghívtam Józsit egy ebédre és az étteremben beszélgettünk múltjáról, jelenéről és a jövőbeni terveiről. Egy szomorú, nehéz sors körvonalazódott ki számomra, ahol az akkor még pici cica reményt adott örökbefogadójának. Ők a borsó és a héja, elválaszthatatlan barátokká váltak. Felvetettem számára egy fotózás lehetőségét, amire gondolkodás nélkül igent mondott, hisz szerinte ahol tudunk, segítsünk egymásnak. Cserébe kérése csupán annyi volt, hogy a lányom írjon egy cikket történetükről a Fedél Nélkül lapba, fotókkal illusztrálva. Az alku megkötetett, és egy vidám hangulatú fotózás után a terv valóra vált. (ld. 693. lapszámunk – a szerk.) Ősz óta tartjuk a kapcsolatot, és amiben tudok, segítek. Szerencsére nagyot fordult a sorsuk, sikerült új otthonra lelniük és a Fedél Nélkül lap terjesztőjeként élik napjaikat. Az ebből a tevékenységből befolyó adományokból a lakásba bútorokat tudtak venni, és ruhákra, cipőre is jutott. Május 14-én Józsi már méltó körülmények közt ünnepelhette saját születésnapját. Örülök, hogy részese lehettem sok más segítővel együtt ennek a jelentős változásnak. Többször meglátogattuk Őket új otthonukban, ahol Géza úr és Józsi is remekül érzi magát. Fordult a kocka, most már mi kaptunk finom, otthon főzött ebédet. Szerencsém volt végigkísérni egy értékesítési napjukat is. Az első úti cél a Fedél Nélkül Szerkesztősége, ahol az aznap megjelenő lapszám került megvásárlásra. Ezután irány a XVII. kerületi Újpiac. Az első kedves rajongó már várt ránk. Köszönjük Géza úr kedvelőinek, hogy felkeresték ezt a remek párost. Sok kedves emberrel találkoztunk és beszélgettünk. Rengeteg remek fotó is készült. Józsi humorával feldobta a napot, nem unatkoztunk mellette. Viszont a nap végére igencsak elfáradtunk, nem olyan egyszerű ezt végigcsinálni. Számomra azt is felemelő volt látni, hogy szabadnapjain felkeresi egy-egy sorstársát, és abból a kicsiből, ami neki is van, jut egy kávéra és pár kedves szóra. Áprilisban több segítővel együtt ellátogattam a péceli Jókutya – BARF és Állateledel boltba, ahol többek közt Géza úr kincsei is megtalálhatóak, nagyon jó hangulatú, kellemes Józsi, Géza úr és a szerző délelőtti időtöltés volt. Erről a látogatásról rövidesen egy másik történetben számolunk be. Hálás vagyok a sorsnak, hogy megismerhettem Őket, hisz történetük mutatja, van kiút a legkilátástalanabb helyzetből is. Nem kell hozzá más, csak egy változni hajlandó, motivált ember és a segítséget nyújt kéz. Az összefogás pedig csodákra képes.