Category: 717. szám

13
Fedél Nélkül – Hajléktalanok lapja
SZÉPPRÓZA
nyugtázott. De máris jött a csapat többi tagja! Bűbájdög, a
kicsiny, ám mégis tekintélyt parancsoló nőstény, Tornádó
és Terminátor, a két kiskandúr, egymást lökdösve, tiporva.
Galagonya folyamatosan adogatott egy-egy véres májda-
rabot a tülekedő, nyávogó-nyafogó-kunyeráló népségnek,
míg csak azt nem vette észre, hogy a zacskó már csaknem
kiürült. Elmosolyodott és a maradékot nagyúri grandezzá-
val szórta Nagyasszony és népe elé.
– Egyetek, gyerekek, „ne éhezzetek, mint otthon!” –
idézte fel egy régi ismerőse csúfondáros szólását. Szeren-
csére a bundás jószágok is jóllaktak már, s bár nem tűntek
különösebben hálásnak az extra ebédért, de magukat nya-
logatva hamarosan eltűntek, ki-ki a maga kedvenc pihenő-
helyét megkeresve egy kis délutáni sziesztára. Galagonya
végre belehúzhatott az ebéd előkészületeire. Máj híján
bacont szeletelt, azon gombát pirított, megfőzte a hos�-
szúszemű rizst, belekeverte a zöldborsót.
Mikor elkészült végre, a kis felvágott petrezselyemmel is
meghintette az ételt, kiszedett magának egy tányérnyit és
pattintott egy sört, míg a forró étel ehetőre hűl.
– Hát igen, Colos mindig szerette a főztömet! Főleg a
májrizottót! – tűnődött és gyorsan be is jegyezte a vastag
kockás füzetbe, a megfelelő napokhoz:
Colos elment, a kurva életbe! Ebéd: Memorizottó.
MISZLAI GYULA (1955-2020):
ESTE BUDÁN
„Ica néni lejárt az itt tartózkodási idő, indulnia kell.” –
szólt egy pöttöm angyal a kortalan asszonynak.
A holtak hár

14
Fedél Nélkül – Hajléktalanok lapja
SZÉPPRÓZA
MÓRITZ MÁTYÁS:
KÖNYÖRADOMÁNY
A
zt mondja, életében, ha azt még lehet élet-
nek nevezni, egyre több a kétségbeesett
pillanat. Nem tagadja, mert ugyan miért
tenné, elvesztette a lába alól a talajt. Ha köl-
tőien akarna fogalmazni, a szemhatár vég-
képp elborult előtte. Dehogy gondolt ő arra, hogy egyszer
majd koldulnia kell, hogy valaha is megjelenik előtte a kol-
dusbot árnyéka. Mindez a szemében, pár évvel ezelőttig is,
határozatlan, kísérteties és szörnyű volt.
Amúgy Gergő bácsinak hívják az öreget. Az öreget, mi-
közben alig idősebb nálam, tíz-tizenöt évvel.
Hosszan elnézem. Nem tudom levenni rólam a tekinte-
tem. Olyan ismerős, a homlokára tapadó barna-deres haj,
az a bajusz, az a Krisztus-szakáll. Mintha már láttam volna,
mintha olvastam volna már róla, mintha mindig is az ő
történetét szerettem volna megírni. Erre most is csak egy
erőtlen kísérletet teszek, nem tudva, hogy ki és mit hámoz
majd ki, és von majd le tanulságul az írásomból.
Nézem a szénporos testét, a rongyokat, amik rajta lóg-
nak, de szánalmat és megvetést még véletlenül és a legtá-
volabbról sem érzek. Legszívesebben csak átölelném, meg-
kínálnám egy szivarral és elhallgatnám a meséjét.
Az inge cafatokban lóg. Mintha valakivel verekedésbe
keveredett volna, vagy kutyák tépték volna meg. Nem kér-
dezek rá, még nem, hogy mi történt vele, hogy miben tu-
dok vagy tudnék a segítségére lenni.
Csepelen, a Radnóti Miklós Művelődési Központ mel-
letti bokrokból láttam

a Kalligram Kiadó gondozásában
jelent meg 2021-ben.
„Kösz, jól vagyok. Azt mondják, alig látszik.
És nem is fáj, csak hogyha nevetek.
Persze néha az időváltozás is,
de azt meg tűröm, mi mást tehetek.

Csak amit írnak annyi tanulmányban,
csak az a beígért poszttraumás
növekedés maradt el, amit vártam,
a belátás, a szenvedni tudás.

Mindegy. Felnőttem. Ideje volt végre.
Az évek gyűltek, mint cápák a vérre.
Mire van szükség? Nincsen sok a listán.

Rezignált lettem, mi több, bölcs, igen.
Csak sír bennem valami, mint a kislány,
kit ott felejtettek a bölcsiben.”
dalmi sikerei is. Aztán ebből lett a Kiserdei kis bódé, fából,
amit maga ácsolt. Nem messze a legutóbbi munkahelyétől.
Ha tudnák, hogy itt húzza meg magát, lehet, hogy még azt
is rágyújtanák.
Mondtam volna, hogy ezért legalább nem kell fizetnie,
de mint mondja, nagyon is kell. Hogy kiknek és mennyit,
nem árulja el, csak hogy nem akar magának bajt, és inkább
tejel.
Azt mondja, csak vasárnaponként merészkedik elő, mert
ezt a napot szereti a legjobban. Ilyenkor kedvesebbek az
emberek, türelmesebbek, és adakozóbbak. Hogy télen mi
lesz vele, az isten sem tudja. Nem is kérdezem.
Akkor ritka az az ember, aki leveszi kesztyűjét, aki ki-
gombolja a kabátját. Ilyenkor könnyebben és szívesebben
adnak. Ilyenkor még szóba is merek elegyedni, látja, még
magával is.
Közben előttünk egy idősebb hölgy cammog el, egy ki-
öregedett skót juhásszal. Gergő bácsi már ismeri őket. Ke-
zét csókolom, adjon szegény nyomorultnak, kezét csóko-
lom. Mon