Category: Vers

Úgy hittem, hogy a szerelem
mindig diadalmas erő,
ami majd győz mindenen,
dicsfénye is egyre nő,
felszökken a hegyek fölé,
átszeli a tengereket,
száll az angyalok közé,
otthona lesz a végtelen.
De láttam, hogy gyenge madár,
tollát vesztve menekül,
hogy hamar elmúlik a nyár,
fázik a télben egyedül,
és hogy magányos a lélek,
ki melegét sugározza,
ahogy múlik el az élet,
a megváltást el nem hozva.
Már tudom, hogy a szerelem
olyan kicsi és törékeny,
mint egy megszületett gyermek,
akit én anyjaként féltek,
akit viharban testem véd,
magamból táplálom egyre,
a szerelem is így lesz szép,
gyöngédsége az ereje.
Somoskői Anita

Megannyi harmatos illatozó
Gyöngyvirág, kívánok neked
nagyon sok boldog,
örömteli anyák napját.
Fogadd el Tőlem a szeretet
jeléül e szál virágot.
Bár a virág elhervadt, de az illata
örökre megmarad.
Csodálatos örök szeretet
kísérje lépteidet, áldott sok
örömteli, boldog, hosszú életet.
Hisz ragaszkodom hozzád,
mint anyaföld a holdjához
távolodik picit,
mégis örökre visszatér.
Édesanyám! „Ugyanúgy
szeretlek én.”
Az én lelkem is szeretetből zilál
Nagyon szeretlek, drága
Édesanyám!
Isten éltessen!
Szuna István

Szemedbe nézve,
Szerelmet kérve
Szólnak szavaim.
Te
Szemembe nem nézel,
Semminek sem nézel –
Gondolod: mit képzel
Viharvert szívével
E jöttment semmiházi!
Amit mond: lári-fári!
Szamócza

A dalomat ne hallja senki
avítt, fars, úgy szól, mint a verkli
magamat tekerem szólamra
hiába, nincs taktus sóhajra
csak vágy, amely bennem dübörög
s ha dalomra csak hümmögök
akkor bennem úgy izzik a düh
mint testen az utálatos rüh.
A dalomat ne hallja senki
vén, bariton, akár a verkli
néha még hallom csendben szólni
talán fars, s mily édesen ósdi.
Nagy Gusztáv

Hatalom, halld meg milliárdok szavát,
mit ellenünk teszel nem tűrjük tovább!
Százmilliók halnak éhen,
s te csak mosolyogsz az újságban a képen?
Ha oly nagy vagy, hogy messzire nyúlik a kezed,
miért fegyvert osztogatsz? Miért nem kenyeret?
Miért keresel annyit, mint tízezer embered,
egy pénzeszsák tán mindent megtehet?
Mitől vagy te különb? Hogy palotában élsz?
Mi lesz, ha elvesszük? Ettől nem félsz?
Eljött a nap, hogy felkérjünk –
légy a nyomorban a vendégünk!
Sóvárogva állj egy kirakat előtt,
vagy gyermeked sírjánál, kit egy drogos lelőtt.
Érezd, hogy kicsinyek rángatják ruhádat,
sírnak, mert ételt egy hete nem láttak!
Apjuk börtönben – ennivalót lopott,
alamizsna helyett két évet kapott.
Nővérük a testét árulja odakinn,
fizetsége verés és heroin,
anyjuk magába fordult és az italhoz,
nem hívja kölykeit az asztalhoz.
Hogy mért élnek így? Gondolkozz kicsit!
Azért, hogy vehess egy nyolcadik kocsit!
Ha megelégednél a magadé felével,
ez a család se hullana széjjel.
A pénzedért felelősséget vegyél,
ne mindent önzésből tegyél,
halld meg a szót, mi eddig is kért,
ne kelljen ontanunk vért.
Hatalom, halld meg milliárdok szavát!
Mit ellenünk tesztek, nem tűrjük tovább!
Branyó
Jakab munkája

szonettciklus PM-hez
I-XV.

Remélem, hogy erősebb lesz, a véletlen hatalmánál
sorsom fölé kerekedésem, és hogy össze nem koszolom
tiszta szívem, hogy maradjon remény, legalább egy halvány,
hogy elkenhessem a beteg ajkamon a bús mosolyom.
Hogy szemetet nem csinálok az ihletből és a tárgyból,
hogy a babért sikerül majd a szögről leakasztanom;
kilépve a ridegségből és a lámpafényes árnyból,
kicserélve a viaszkos, rozoga, szürke asztalom.
Nem nyelve a sötét levest, nem nyögve a világ-panaszt,
nem gondolva hogy lesz utam, lesz célom, és hogy lesz párom;
kinek elmondhatnám, hogyan várom én a virágtavaszt,
hadd lehessen az életem mellette egy mélységes álom.
Megfeledkezve a gondról, a nehézségről, a bajról,
hogy ne homályosítsa el könnyed többé a sorokat;
lekaparva a sok fehér árnyékfoltot a falról,
hogy a lelkem soha többé ne vessen már véglobokat.
Remélve hogy erényeim nem vesznek bele az érdekbe,
hogy közöttünk a kölcsönös tisztelet ülje a nászát;
hogy az arcom ne mártsam már a kétes sötétekbe,
hallgatva a tűnő világ zajának szétpattanását.
Hogy a helyes utat el nem tévesztem, el nem tipegem,
zuhanva újra a földre, és taposódva a sárba;
bús és fagyos vonásokkal feszítve meredt idegem,
hogy ne várjon, csak a holnap nagy és szürke pusztasága.
Attól tartva, hogy a végzet asszonya majd újra lecsap,
úgy érezve minden visszatart, visszahúz, és minden gátol;
nem tudva hogy mi értelme, elfulladva, küszködve csak,
hogy mássá ne is lehessek a változás serény kengyelfutójából.
Vágyva az előrelépést, a szabadságot, a derűt,
hogy felismerjem tetteim, igyekezetem és képem;
hogy dermedt vonásaimból ne faragjak szoborszerűt,
végleg elveszve a fájó élet lassú tengetésében.
Hogy megtaláljam végre a múzsám homlokát és száját,
remélve hogy bűneimbe többé már bele nem halok;
hogy többet láthass bennem, mint az élet árva páriáját,
feledve a sok tompa kínt, amitől a keblem sajog.
Készen a megújulásra minden áldott minutába,
hogy eggyé válhassanak mind az összetördelt részek itt;
nem akarva beöltözni többé a bohócruhába,
mint akit a zord őrület meg nem kísért és részegít.
Móritz Mátyás

Tavasznak bimbót bontó virágai:
ti hiú asszonyok s ifjonti lányok
az első csalogató napsugárnak engedve
szépséges melletek a világnak kitárjátok,
s tenyérnyire szabatjátok libbenő szoknyátok –
míg én vágyteli zsákkal a hátamon
zihálva loholok utánatok, és mind többször
csak simuló árnyékként borulhatok rátok,
mert rajtam is fog a születési átok:
„Lám te is megöregedtél, enbarátom!”
Drégely István

egyszerű lejutni, szenteste napját írtuk,
árusok terítették ki szedett-vedett
portékájukat széthajtogatott kartondobozokra,
illegálisan, legálisan, mit számít ez most,
elvégre ünnepre készülünk, igen, a rendőrök is;
akinek ma jutott eszébe, hogy „a franc essen belé,
meg kell hosszabbítanom a bérletemet” az
megszívta rendesen, akkora a sor, akárha ingyen adnák,
eljött hát az alkalom mobiltelefonnal regényírásba kezdeni,
végigvinni a legbrutálisabb Sudoku-feladványokat,
morgolódva kurvaanyázni, jegykiadó-automatát rángatni,
vétkeseket keresni földön és mennyben, pokolban, hiába,
az felfurakodott miközénk ördögöstül pont erre a napra,
áfás számlával kéri, kefélt volna inkább cipőt az apja;
e percben szinkronúszókat megszégyenítő elfordulással
a sor minden szempárja a tucatnyi közterület-felügyelőre
fókuszál, tetves állatok, elkobozni az életveszélyes
karácsonyi fényfüzéreket, a ponyvairodalom remekeit,
a gyönyörű, védett hóvirágcsokrokat, ez aztán a munka,
szoktak maguk egyáltalán tükörbe nézni basszákmeg,
íme, csoda történik: a plexiablak résén kiröppen egy
fehér galamb, miközben valaki mosolyogva
áldott, békés karácsonyt kíván szakaszjegyével a kezében
a sírógörcs szélén álló pénztároskisasszonynak.
Pethő N. Gábor
2022. január, első díj

Nehéz a múlást nem káromolni.
Szikrázik a fagy:
köszörűn visító penge.
Az élet szaladó, könnyű holmi,
áttetsző selyem
éles füveken lebegve.
Kertemben jeget könnyeznek,
fáznak-gubóznak
konok, hósapkás rózsák.
Szemérmesen vetkőznek,
ha a téli nap
végigcsap fagyott bimbójukon.
Nézd, ázottan is, halottan még,
rongyos szirmaikkal
titkukat átölelve óvják.
Hószín és dermedt most az ég.
Zárul a végső titok
majd, ha tombolva kinyílnak a rózsák.
Fábián István