Category: Vers

Hatalom, halld meg milliárdok szavát,
mit ellenünk teszel nem tűrjük tovább!
Százmilliók halnak éhen,
s te csak mosolyogsz az újságban a képen?
Ha oly nagy vagy, hogy messzire nyúlik a kezed,
miért fegyvert osztogatsz? Miért nem kenyeret?
Miért keresel annyit, mint tízezer embered,
egy pénzeszsák tán mindent megtehet?
Mitől vagy te különb? Hogy palotában élsz?
Mi lesz, ha elvesszük? Ettől nem félsz?
Eljött a nap, hogy felkérjünk –
légy a nyomorban a vendégünk!
Sóvárogva állj egy kirakat előtt,
vagy gyermeked sírjánál, kit egy drogos lelőtt.
Érezd, hogy kicsinyek rángatják ruhádat,
sírnak, mert ételt egy hete nem láttak!
Apjuk börtönben – ennivalót lopott,
alamizsna helyett két évet kapott.
Nővérük a testét árulja odakinn,
fizetsége verés és heroin,
anyjuk magába fordult és az italhoz,
nem hívja kölykeit az asztalhoz.
Hogy mért élnek így? Gondolkozz kicsit!
Azért, hogy vehess egy nyolcadik kocsit!
Ha megelégednél a magadé felével,
ez a család se hullana széjjel.
A pénzedért felelősséget vegyél,
ne mindent önzésből tegyél,
halld meg a szót, mi eddig is kért,
ne kelljen ontanunk vért.
Hatalom, halld meg milliárdok szavát!
Mit ellenünk tesztek, nem tűrjük tovább!
Branyó
Jakab munkája

szonettciklus PM-hez
I-XV.

Remélem, hogy erősebb lesz, a véletlen hatalmánál
sorsom fölé kerekedésem, és hogy össze nem koszolom
tiszta szívem, hogy maradjon remény, legalább egy halvány,
hogy elkenhessem a beteg ajkamon a bús mosolyom.
Hogy szemetet nem csinálok az ihletből és a tárgyból,
hogy a babért sikerül majd a szögről leakasztanom;
kilépve a ridegségből és a lámpafényes árnyból,
kicserélve a viaszkos, rozoga, szürke asztalom.
Nem nyelve a sötét levest, nem nyögve a világ-panaszt,
nem gondolva hogy lesz utam, lesz célom, és hogy lesz párom;
kinek elmondhatnám, hogyan várom én a virágtavaszt,
hadd lehessen az életem mellette egy mélységes álom.
Megfeledkezve a gondról, a nehézségről, a bajról,
hogy ne homályosítsa el könnyed többé a sorokat;
lekaparva a sok fehér árnyékfoltot a falról,
hogy a lelkem soha többé ne vessen már véglobokat.
Remélve hogy erényeim nem vesznek bele az érdekbe,
hogy közöttünk a kölcsönös tisztelet ülje a nászát;
hogy az arcom ne mártsam már a kétes sötétekbe,
hallgatva a tűnő világ zajának szétpattanását.
Hogy a helyes utat el nem tévesztem, el nem tipegem,
zuhanva újra a földre, és taposódva a sárba;
bús és fagyos vonásokkal feszítve meredt idegem,
hogy ne várjon, csak a holnap nagy és szürke pusztasága.
Attól tartva, hogy a végzet asszonya majd újra lecsap,
úgy érezve minden visszatart, visszahúz, és minden gátol;
nem tudva hogy mi értelme, elfulladva, küszködve csak,
hogy mássá ne is lehessek a változás serény kengyelfutójából.
Vágyva az előrelépést, a szabadságot, a derűt,
hogy felismerjem tetteim, igyekezetem és képem;
hogy dermedt vonásaimból ne faragjak szoborszerűt,
végleg elveszve a fájó élet lassú tengetésében.
Hogy megtaláljam végre a múzsám homlokát és száját,
remélve hogy bűneimbe többé már bele nem halok;
hogy többet láthass bennem, mint az élet árva páriáját,
feledve a sok tompa kínt, amitől a keblem sajog.
Készen a megújulásra minden áldott minutába,
hogy eggyé válhassanak mind az összetördelt részek itt;
nem akarva beöltözni többé a bohócruhába,
mint akit a zord őrület meg nem kísért és részegít.
Móritz Mátyás

Tavasznak bimbót bontó virágai:
ti hiú asszonyok s ifjonti lányok
az első csalogató napsugárnak engedve
szépséges melletek a világnak kitárjátok,
s tenyérnyire szabatjátok libbenő szoknyátok –
míg én vágyteli zsákkal a hátamon
zihálva loholok utánatok, és mind többször
csak simuló árnyékként borulhatok rátok,
mert rajtam is fog a születési átok:
„Lám te is megöregedtél, enbarátom!”
Drégely István

öltözz kéjjel-tákolt szerelembe
amíg a sötét esték összeérnek
fél marék tisztelet a kezembe
– és gyászos virágai a télnek
emberfejem vétkeidre hajtom
mert küzdeni nem tudok csak hinni
sosem volt szemérmes az arcom
csak képzeletben tudlak téged szidni
villámaid szólítgatják sorsom
zengő sivatag amit ma is féltek
rátelepült de elbírja a csontom
szemfényvesztésről később beszélek
a vad szerelemnek vége nincsen
ajzott éjszakában lettem gazdag
hol tüzet fogott száraz kincsem
– és tüskéit nevelem a gaznak
belefekszem a semmi tengerébe
ahol mécsvilág virágzás verem
mert én vagyok a gének felelőse
és szóbeszéd gyalázza tengerem
a szerelem zsivány módra házal
– új forrást szomszédol a lélek
csak a forma terjedése rád vall
mint ki régről itt maradt végleg
Ambrus József

Bűnöm van,
bűnöm nagy,
nem szerethetlek
úgy, ahogy vagy.
Nem szerethetlek,
mert nem engeded,
nem engeded
magad szeretni,
holott tudod,
a szeretetet nem
kell bennem keresni.
Bűnöm van,
bűnöm nagy,
akaratod ellenére
szeretlek, ahogy vagy.
Urbán-Szabó Béla
Glonczi Zsanett munkája

szonettciklus PM-hez
I-XV.

a gázlámpák gyújtogatója unottan bámulja a szerelmeseket engem és téged macskakövek az esőben kipp kopp
nyolcat ütött már az óra térjetek hát nyugovóra végre befordul az öreg a sarkon megcsókolom a szád a nyakad a
melled de sajnos nincs folytatás a házmester nem enged be minket hiába könyörgünk no lóvé no entry beülünk a
sarki kiskocsmába booze & chow kein sex nur emoció othello vagy yago mindenesetre te meghalsz drága egyetlen
desdemonám lelkünk össze testünk szét marad az eső a macskakő a gázlámpa a hideg balti-tengeri szél mellbim-
bód duzzad péniszem dettó kéne egy kecó kár hogy nem vettem fel hitelt padon parkban mégsem járja csöves
szerelem csöves filozófia csöves az egész élet bankár bardo credit cardunk reinkarnációja késik tán nem is evilági
a lelkedet még ma éjjel elkérik tetőled bizonyos hatalmak éjszakai hullámok zaja kő reped sirály hallal álmodik
költő veled te lett balti lány szeress szeretlek fizess fizetlek borra valló borravaló teára sörre pezsgőre booze vagy
csók french kiss & 69 felhőből üzen a lélek kikötő kalandja nem ér véget kürtöl a hajó szép lány deli legény könyv
lapján nyújtózik holdas vecsernye harangja sunyin lapul dictionary is over…
frufru fromage fondue

Néha volt, hogy nem jöttél velem.
Akkor nem láttam magam kívülről se.
Másnap ott ültél puha képzeletfotelban
és én visszazsugorodtam szégyenlősre.
Még megvan a parókád? – hallottam.
Ugye a szellemeknek nincsen szája?
Nem tudtam, honnan jön a kérdés…
és nem tudtam már gondolni se másra.
Néha volt, hogy nem ültél ott,
mikor a reménnyel sugdolódzni bújtam.
Hazudnak – hallottam megint
és hangod volt gombóc a torkomban.
Néha lesz, hogy nem jössz majd velem.
Kapaszkodni nem vékony a szalma.
Utólag megtudni, mi lett volna helyes,
csak ettől lehetek szabad ma.
Kiss-Teleki Rita

reszkető csontok a párna alatt
pálinkás butykosban szó fakad
a kérdés lassan köröz
nagyot koppanva odább gurul
a tölgyfa padló résein szivárgó
gyantába merül
sav marja a lépteket nyomuk érdes kiáltás
féktelen szavak szaladnak
vakolt téglafal állja az útjukat
a hang nem terjed túl rajta
a szigetelés remek
Ötvös Németh Edit