Úgy hittem, hogy a szerelem
mindig diadalmas erő,
ami majd győz mindenen,
dicsfénye is egyre nő,
felszökken a hegyek fölé,
átszeli a tengereket,
száll az angyalok közé,
otthona lesz a végtelen.
De láttam, hogy gyenge madár,
tollát vesztve menekül,
hogy hamar elmúlik a nyár,
fázik a télben egyedül,
és hogy magányos a lélek,
ki melegét sugározza,
ahogy múlik el az élet,
a megváltást el nem hozva.
Már tudom, hogy a szerelem
olyan kicsi és törékeny,
mint egy megszületett gyermek,
akit én anyjaként féltek,
akit viharban testem véd,
magamból táplálom egyre,
a szerelem is így lesz szép,
gyöngédsége az ereje.
Somoskői Anita